„Úgy tűnik, 2012 elejére újra előállt az a kényszerhelyzet, hogy az ellenfél pártoknak és civil politikai erőknek nincs más választásuk, mint hogy önmagukat részben feladva, a parlamentáris demokráciában természetes és folyamatos versengést kiküszöbölve népfrontpolitizálásba fogjanak a Fidesszel szemben. Ahol megint nem az dönt majd, hogy ki milyen jövőt képes kínálni az országnak, hanem az, hogy a fideszes múlttal szemben elég erős katyvaszt tudnak-e önmagukból létrehozni. (...)
A Lehet Más a Politika a legfontosabb kérdésben sohasem volt más, mint azok, akiktől meg akarta magát különböztetni. Abban, hogy épp annyit ócsárolt, vagdalkozott, mint a többiek. Hogy legalább annyiszor a partnerek gyalázásával művelte a saját arca megteremtését, mint ahányszor problémák pozitív kifejtésével próbálkozott. Nem az álláspontok bírálatával van bajom, mert az kötelező. Kötelező megmondani, miért látják ők másként az egészségügy átszabásának módját, mint a Fidesz vagy az MSZP. De ez nem ugyanaz, mint pártokat és személyeket minősítgetni folyamatosan – ebből biztosan elegük van az épeszű magyar választóknak, és ebből biztosan nem lesz önálló arculat.
Ennél tovább e pillanatban én nem látok. Ennek az együttműködésnek (a demokratikus ellenzéki kerekasztalnak) az értelmes és sikeres működésétől nagyban függ, szóba jöhet-e és hogy néz majd ki a választási együttműködés. De erről ma még valóban korai gondolkozni.”