„Enyhén ugyan, de valamit a minap a szememre hánytak. Gondolkodtam és beláttam, igen, muszáj volt belátnom, hogy sem szerveződéshez, sem közösséghez, sem csoportosuláshoz nem voltam képes állhatatos maradni, és ami még fájóbb, kevés idő múlásával mindig is jókor kezdtem menekülni kifele belőlük, nehogy »úgy maradjak«. Ha emiatt többé ott nem kellettem, – lévén a kollektivák többsége roppant érzékenyés sértődős! –, hát akkor annyi baj legyen, jó, nem kellettem! Bár az is igaz, hogy többnyire ahonnan elinaltam, oda aligha kívánkoztam vissza még egyszer. Hűséges voltam megbecsülésemre érdemes pályatársaimhoz, – gyakorta még az érdemtelenekhez is! –, hűséges voltam leszólt műfajokhoz, hűséges voltam ahhoz a mihez tartáshoz, ami nélkül egyébként soha nem lett volna morálisan jogom kiválni innen-onnan. És hűséges voltam mindazon helyhez, ahol az anyanyelvemen szólhatok, és így nem annak jelene, hanem múltja miatt döntöttem. Ennyivel voltam képes megvédeni magam a minap, amikor rám olvasták, hogy »nem voltam kitartó« itt meg ott. Például nem a NAP TV-hez voltam hűséges, hanem kizárólag Gyárfáshoz. A kabaréba is Marton Frici .szakmai karizmája okán illeszkedtem bele. Ha visszagondolok, rájövök, hogy kizárólag individuális =igen=jeim voltak és a kollektívák irányában való =nem=jeim. Anyai nagyapám már az ötvenes években javasolta szüleimnek: »a gyerek mozgalomban ne vegyen részt«. Ez volt az egyetlen intése, amivel átlépte családban besorolt hatáskörét. Gyermekeimnek én ilyet sose mondtam, mégis mind a három óvakodik bármilyen közösségben »túlmártózni«. Ideig-óráig, amíg a feladat érvénye élő, addig felelősek a dologért, de amint annak időszerűsége csökkenőben van, határozottan távolodnak. Szeretem ezt bennük. Egyáltalán: szeretem a bezupálhatatlan embereket!!!”