Az EP-alelnökség kegyelmi ajándék volt, amelyet igyekeztem messzemenően kihasználni abban a Brüsszelben és Strasbourgban, ahol isten malmai a leglassabban őrölnek. Nagy horderejű eredményeket számon kérni egy ciklus után még az EP elnökétől is nehéz. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest derekasan megálltam a helyem, és új dimenziót adhattam a magyar politikai érdekképviseletnek. Önmagában az a körülmény is, hogy az ötszázmilliós Európa huszonhét országa közül nyolcnak képviselője van az EP elnökségében, rendkívüli politikai súlyt és presztízst kölcsönöz. A másik szintje a munkámnak a protokoll és a reprezentáció volt. Se szeri, se száma azoknak a tanácskozásoknak, ahol az EP-t, annak elnökét, valamint magyarságunkat képviseltem. Ez pedig nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy európai vagy világszinten egyáltalán tudomást szerezzenek vagy többet tudjanak meg Erdélyről, és az ott élő magyarságról. Még tovább szűkítve a kört, az én alelnökségem alatt indult be az intézményesítése annak a párbeszédnek, amelyet az unió folytat az egyházi és a humanista szervezetekkel. (...)
Strasbourgra ma is úgy tekintenek az elzászi vagy az anyaországi németek, mint mi, magyarok az egykor kincses Kolozsvárra. Milyen értelmet nyer itt és ilyen körülmények között az erdélyi magyarok autonómiáért folytatott küzdelme?