A Tisza Párt nem egy földiekkel játszó égi tünemény

„Első gondolatok arról, hogy mi a helyzet most. 

A Tisza Párt nem egy földiekkel játszó égi tünemény. Hasonló történet, mint nyugat-európai társai. Egy centrista, alapvetően liberális, a Macron-féle En Marche-hoz hasonló, balosokkal kiegyező, a jobboldal felé kommunikációs, de nem tartalmi gesztusokat tevő párt. Európa elitje ezekre a pártokra támaszkodva biztosítja az európai integráció további mélyítéséhez és a nagy európai stratégiai irányokhoz (most éppen például Ukrajna támogatásához) szükséges többséget az uniós intézményekben.

Ezen formációk jellemzője, hogy bizonyos értelemben osztják a néhai német szociáldemokrata kancellár, Helmut Schmidt krédóját, miszerint: »Akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz.« 

Az idézet persze értelmezhető a gyakorlat elsőbbségét hirdető megállapításként, de az efféle centrista-liberális formációk esetében mást jelent. Értelmezésükben egy politikus akkor jár el helyesen, ha nincs a politikai közösség egészére vonatkozó víziója vagy bármilyen ideálja. Így feladata sem a közösség vezetése, hanem inkább az »ügyintézés«. Politika helyett menedzsment, vezetés helyett koordináció.

Ezzel összefüggésben egyetlen magyar sajátosságot érdemes kiemelni. A Tisza a gazdasági nehézségek miatt kialakult protesthangulatban – elvitathatatlan külföldi titkosszolgálati segítséggel és a közösségi médián keresztüli beavatkozással – tudott megerősödni. A sikerhez ugyanakkor hozzájárult az elmúlt 16 év valós hibáinak bemutatása és a jelentős terepmunka is. Ennek eredményeként a politikai spektrum bal oldalától a centrum liberálisokig mindenkit egyesített. Zöldek, liberálisok, szocialisták, EPP – pont így, együtt.

És hogy milyen kormányzás várható tőlük? Az a helyzet, hogy pontosan ilyen. Lesznek kérdések, amelyekben az EU vezetése igazodást vár el tőlük, és ezekben a kérdésekben igazodni is fognak. Gazdasági ígéreteiket nyilvánvalóan nem tudják majd tartani. Emlékszünk még a rendszerváltoztatás éveire: ha a Tisza gazdasági rendszert akar váltani, annak fedezetét elő kell teremteni. Ennek módja vagy az eladósodás, vagy az, hogy többet kell fizetni. A végén mindenképpen a választók fizetik meg az árát.

A brüsszeli forrásokhoz való hozzáférés várhatóan könnyebb lesz, csak »nagyon pici« szuverenitásról kell lemondani hozzá – ezt viszont le tudják vezényelni. A gond az, hogy az uniós források így is, úgy is szűkülni fognak, mert a nagy európai tervek rengeteg forrást emésztenek fel. Az energiaárak magasak maradnak, az euró hazai bevezetése szintén a növekedés ellen hat.

Az ilyen szivárványkoalíciók jellemzője továbbá, hogy a nyilvánosság tereit meghagyják a progresszív baloldal felségterületének. Ebből következően felerősödik a médiában a baloldali, progresszív-liberális elem, nem ritkán külföldi támogatással és külföldi értelmezési keretek átvételével. Ugyanígy a tágabb értelemben vett kultúra és az oktatás területe sem marad hosszabb távon centrista tér. 

E területek baloldalra delegálásával Magyarország ismét a mintakövetés útjára lép. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ország lemond egyrészt a nagy civilizációs kérdésekbe (például az Európában zajló háborúba) való beleszólásról, másrészt azok önálló értelmezésének képességéről. A menedzser elit próbálja újra és újra átszervezni a nagy alrendszereket, de az általános, Európában mindenhol tapasztalt társadalmi és gazdasági stagnálás miatt érdemi hatékonyságnövekedés nem várható ezektől a próbálkozásoktól. Az ilyen pártokat támogató szavazók így egy-egy ügy mentén megszerveződő alkalmi koalíciókra esnek szét és ha kell, szerveződnek újra össze.

Ezzel az áramlattal szemben csak a patrióta erők állnak Európa-szerte (ez nem a frakció elnevezése, hanem alap hozzáállás ehhez a jelenlegi helyzethez), amelyek szerint a szűkülő európai erőforrások mellett harcolni kell a saját nemzeti érdekeikért. Önálló, pragmatista, realista politikai fellépésre van szükség és nem szabad beletörődni annak az európai elitnek a javaslatába, amely a következő évtizedekben várható stagnálás és hanyatlás levezénylésében látja a legfőbb feladatát. Ezek az erők abban hisznek, hogy a társadalmi mélyszöveteket, alsó, közösségi kezdeményezéseket meg kell erősíteni, erre a jövőben nekünk is oda kell figyelni. 

Az előző időszak tapasztalata, hogy a kormányzati munka fókusza olyannyira a válságkezelés volt – az egész ciklus központi gondolata az volt, hogy hogyan ne az emberek fizessék meg a gazdasági válság árát –, hogy erre nem jutott kellő figyelem. A gazdaságban új megoldásokra van szükség, ebben nekünk is fejlődnünk kell. De ehhez új vízió kell. Nem elég azt mondani, hogy amit már elértünk, az megvédhető – még akkor sem, ha ez önmagában nagy politikai teljesítmény. Ennél többet várnak az emberek.

Mi történt más országokban? 

A választópolgároknak belátható időn belül elegük lett a centristák által kínált »se hal, se hús« megoldásokból, a balos nyomulásból, abból, hogy a nap végén minden más fontosabb, mint az ő problémáik, és abból, hogy valahogy mindig meg kell érteniük, hogy az általuk felemelt új pártnak miért nem sikerült megvalósítani a céljait – és hogy ez mindig miért nem az ő politikusaik, hanem valaki más hibája.

Magyaroszágon ekkorra kell készen állnia egy megújult patrióta oldalnak, amelynek van stratégiája, ami bátor és szókimondó, harcedzett és higgadt, megoldásaiban innovatív, töviről hegyire ismeri országot és hű ahhoz a gondolathoz, hogy minden konfliktusban Magyarország az első. Hogy ha az igény újra megfogalmazódik az emberek többségében egy ilyen politika iránt, akkor el tudjon jönni újra a mi időnk.”

Nyitókép forrása: Attila KISBENEDEK / AFP