A kenyér ízű karácsonyi igazság

„Kaptam rokoni üdvözleteket Minnesotából, baráti jókívánságokat Chicago-ból, Haway-ból, Ingolstatból, Ausztráliából, fiam, menyem most utazik az USA-ból Costa Ricába, és már megvan a repülőjegye Új-Zélandba, ahová geológus kutatómérnökként hivatalos. (...)

Vannak, akik a jobb anyagi körülmények miatt hagyják el a szülőföldet. Néhány évre, vagy végleg. Napjainkra inkább ez jellemző. Egész szakmák is útra kelnének, mint a magyarországi rezidens orvosok. Ezzel a kategóriával nem foglalkozom, pedig szívesen mesélnék számukra történeteket, milyen karácsonyaink voltak a háborút követő évtizedekben. Vannak aztán, mint Fazakas János tizedes, akiket a második világégés katonaként sodort a világ végére, Dél-Afrikába, ahol 67 év múltán is érzi a háromszéki pityókás kenyér ízét, hazai napilapot olvas, és János meg Gyuri fia is ismeri és beszéli anyanyelvét. És ismét vannak mások, mint a fiúnk és menyünk, akik az itthon még hozzá nem férhető tudományos világban emberként és magyarként vállalják a »kinti« helytállást, hisz ez egyszersmind »benti« is, magára a nemzetre vet olyan fénynyalábot, amelyet, nem egyszer, az itthon kártékonykodók festenek át mérges vörösre.

A magyarság megtartásáról és megőrzéséről már csak kárpát-medencei és világméretekben lehet beszélni. Ezt lehetővé teszi, egyrészt a modern kommunikációs eszközök léte, a lelki és fizikai kapcsolattartás, a Fazakas János karmester hagyományos, kopertás levelezése. Másrészt ehhez a kapcsolattartáshoz és együtt maradáshoz megvannak a jogi, az intézményi keretek is. A Magyar Országgyűlés által elfogadott és alkalmazott honosítási törvény rendkívüli lehetőségeket teremt ahhoz, hogy ne csak hírből, képeslapról vagy világhálós kapcsolatépítés révén ismerjük egymást, és ne csak virtuális élmény legyen együvé tartozásunk, hanem élő és eleven gyakorlat is.”