„Érdekelt volna egy kormányfői becslés arról, hogy mennyi az a pénz, amennyi jövőre – dehogy jövőre, inkább a rákövetkező évekre! – a magyar büdzsé számára szükségeltetik. Tudniillik egyre vadabb számokat látok: a nemzetközi elemzők kezdték 4 milliárddal, amennyi adósságot 2012-ben meg kell újítanunk, de ma már 10-15 milliárdnál tartanak. Talán azért, mert kicsit magas a felár, ami mellett adósságot tudunk eladni, bár Orbán szerint a mi feláraink »mindenki máséval együtt« emelkedtek. Hát nem, miniszterelnök úr, a mieink bizalmi okoknál fogva, melyek Önnek szólnak, az egekbe szöktek. A piaci adósságfinanszírozás immár elviselhetetlen, az IMF és az unió kamatai tudnak csak enyhet adni.
De ha megint »kegyelemkenyérre« szorulunk, miért feküdt keresztbe Orbán Brüsszelben a Merkel–Sarkozy-tervnek? Taktikus dolog volt pénzt kérni az IMF-től és az uniótól (mert ezek ketten vannak) és egyidejűleg nemet mondani például annak a Németországnak, amelytől gazdasági jólétünk jelentős részben függ?
Nincs válaszom, azt azonban tudom, hogy a két »játékos« közül mindig az elátkozott valutaalap volt a puhább és az unió (Brüsszel) a keményebb. Fogalmam sincs, legfeljebb sejtésem arról, hogy ha »az a pénz« valóban 15 milliárd felé közelít, akkor milyen feltételeket fognak nekünk szabni. De hogy a feltételeket ők szabják, tehát a hitelező, nem pedig az adós, arra mindenki nagy tétben köthet fogadást. És hogy ezek mennyire lesznek kemények, azt Orbán – nyilván jól átgondolt – »viharkabát«-hasonlata máris érzékelteti.”