„Mi ugyanis, ahogy a kormányfő is fogalmazott, szokványos és nem szokványos eszközök elegyét alkalmazzuk a gazdaságpolitikai szabadságharc során (kétségkívül: lenyúlni a magánnyugdíjpénztárak vagyonát nem szokványos eljárás), és ezek közül némelyek kissé meghökkentik a máshoz szokott hitelminősítőket. Ami talán azért problematikus, mert annyira azért nem bírunk felszabadulni, hogy ne függnénk a piac ítéletétől, ha onnan akarjuk finanszírozni az államadósságot. Márpedig ha a minősítők a bóvli kategóriába sorolnak bennünket, akkor a mi kötvényeink a kutyának sem kellenek, ahogy az a közelmúltban meghirdetett aukciók némelyikén elő is fordult. Akkor mehetünk vissza kuncsorogni az IMF-hez, noha a magyar kormány – a meghökkentően originális fogások alkalmazásával – gazdasági szabadságharcát többek között éppen az IMF ellen vívta.
S az egy dolog, hogy a belső fogyasztásra eladott propaganda szerint azért, mert mi itten igazi nyakas kurucokként nem akarunk függni se Moszkvától, se Brüsszeltől, se mindenféle hárombetűs rövidítésektől. A valóság meg az, hogy az IMF-hitelnek ára van, mert ez a szervezet feltételeket szab a pénzért, strukturális reformokat akar kikényszeríteni, pazarláscsökkentő intézkedéseket forszíroz, plusz kontrollfunkciókat vindikálva bele is akar látni a kártyáinkba. A mi kormányunk meg pontosan ezt nem akarta.
Eddig.”