Mire jó az egyházi iskola?

„Lehet, hogy egy-egy diák az egyházi középiskola hatására lesz gyakorló hívő, de a többségük »istenmérgezéssel« érettségizik. Sajnos nem egyszerűen »vallás- vagy egyházmérgezéssel«. Amikor Isten címén csak vallásgyakorlást tudunk szállítani a diákjainknak, akkor az Istent fogja megutálni. Ha akar, vagy mer lázadni, az a jobbik eset. Ha érzelmek nélküli, üres külsőség, kötelesség marad a felekezeti gyakorlat, onnét nehezebb a megtérés. A hitre jutás nem az iskola kapuján át vezet. Egy tanítványom a liturgia szerint közösen kimondott »én ezt hiszem és vallom« helyett következetesen azt suttogta mellettem: »nem hiszem«. Becsültem érte. Komolyan vette azt az Istent, akiben nem hitt.(...)

Az identitásukat kereső kamaszok számára a nemzeti büszkeség (nemegyszer sértett büszkeség), az összetartás és másoktól való elkülönülés ráadásul sokkal könnyebben befogadható, mint a gyengeségekkel, bűnökkel való egyéni szembenézés, ami a keresztény hit egyik alapja. Ha a transzcendenciára egyébként rendkívül fogékony tizenévesek földhözragadt, száraz tradíciót kapnak a természetfölöttivel való személyes találkozás helyett, jóval csalódottabbak lesznek, mintha nyíltan csak felekezeti hagyományokat tanítanánk.

Az egyházi iskola olyan, mint a többi. Talán csak veszélyesebb. Az emberi elvárások rendszeréhez még hozzátesszük az Istennek tulajdonított elvárásokat is – nemegyszer olyanokat, amelyeknek semmi közük Hozzá, pusztán tekintélynek állítjuk Őt a saját, emberi elvárásaink mögé. Ami elvárható az egyházi iskolától, az elsősorban az, ami bármely iskolától: magas színvonalú oktatás és hiteles nevelés. A hitre jutás nem az iskola kapuján át vezet.”