Márványember

„A háborúban mindig a katona a legszerencsétlenebb, épp Gilád Salit az a tipikus fiú, akit besoroznak, és máris fogságban találja magát, és öt és fél év alatt felismeri, mit tesznek ők itt, a Gázai övezetben. Abban a katonai akcióban két palesztin is meghalt, nyilván az ő nevüket sem ismerjük, ahogy azokét sem, akik az elfogást követő izraeli büntetőakciókban vesztették életüket. Az egy hónapig tartó Nyári esők fedőnevű akcióban több mint száz palesztin civil halt meg, valamint két izraeli katona, mind-mind ismeretlen, feláldozható gyalogok a szörnyű húsdarálóban. Ahogy azok a tízezrek is, akik izraeli börtönökben ülnek a szabadulás minden reménye nélkül.

A nemzetközi közösség Gilád Salit megpróbáltatásainak végét ünnepli, egyoldalúan letéve a garast valamelyik oldal mellett, pedig ez a politika sehová sem vezet. Valódi sikerrel csakis az kecsegtet, ha egyetlen oldalt sem zárnak ki a tárgyalóképes csoportok közül, hanem igenis leülnek beszélni a Hamász tagjaival. Hogy ez tilos, mert az Európai Unió szerint a Hamász terrorszervezet? Akkor vajon a német titkosszolgálat hogyan tudott velük egyeztetni, s kik azok az európai diplomaták, akik Damaszkuszban a palesztin mozgalom irodájában tárgyalnak rendszeresen? Mit tartalmaznak a nem hivatalos iratok, milyen felhatalmazással mennek oda ezek a fekete öltönyös férfiak? Valaki elmondhatná ezeket a cseppet sem érdektelen részleteket, ha már olyan boldogok vagyunk demokráciánk feddhetetlensége miatt. Gilád Salitra pedig nehéz hónapok, évek várnak, amíg Izrael hőséből egyszerű emberré válik. Ha egyáltalán van erre esélye, és nem merevedik örökös vigyázzállásba a neki emelt márványtalapzaton.”