„A reálhozam megléte tehát azt jelenti: a magánpénztárban őrzött pénz megőrizte vásárlóerejét, nem vesztett értékéből, jobban jártunk vele, mintha a párnahuzatban gyűrögettük volna a húszezreseket. Ez kétségbevonhatatlan tény, az előbbi definíciókból világosan következik. Szó sincs tehát arról, hogy a magánnyugdíj-rendszerben »eltőzsdézték« volna a megtakarításokat. Mindeközben az állami nyugdíjrendszer leginkább adósságot termelt a befizetőknek.
Akkor miért kaptak mégis sokan kevés, vagy általuk kevésnek tartott reálhozamot? Hát a legelső valószínű ok, hogy a befizetett tőke sem volt olyan rettentő nagy. A nyugdíjcélú közterheknek csak egy kisebb, maximált része került a kötelező magánpénztári rendszerbe, a jóval több pénz így is a semmilyen hozamot nem garantáló állami pillérbe került. Kisebb tőke pedig kisebb kamatot ad. Ráadásul a magyar gazdaság sajátossága, hogy komplett szektorok dolgoznak szinte teljesen feketén, legálisan maximum a minimálbérre bejelentett dolgozókkal. Az ezek után a jövedelmek után megfizetett nyugdíjpénztári tagdíj nyilván nem fog az adózatlan jövedelmekkel összemérhető felhalmozást, hozamokat generálni. (...)
A reálhozam tehát pénztárválasztástól, állami szabályozástól és némiképp a szerencsétől is függő tényező, az azonban nehezen vonható kétségbe, hogy a magánpénztárak még ilyen körülmények közt is minimum megőrizték a befektetett vagyon értékén. Azt pedig mindenki döntse el saját maga, hogy megérte-e ezt feláldozni a folyó kiadások hiányának fedezésére, a semmi biztosat nem ígérő állami rendszer fenntartására, az államnak kétes stratégiai hasznot hozó befektetésekre.”