„A magyar kormány közben sok esetben széllel szemben is megmutatta, hogy Közép-Európa adhat új impulzusokat a kontinens sok tekintetben elfáradó nyugati részének, s nem egy esetben a kényszerhelyzetből fakadó, a fősodorral szembe menő lépései már most követőkre találtak. Pedig ezekre a megoldásokra néha még a régióban is furcsán néztek! Emellett sikerült a térség szempontjából olyan fontos programokat beindítani vagy előrelendíteni, mint a horvát csatlakozás, s általában a Balkán integrációjának gyorsítása, a Duna-stratégia vagy a cigánykérdés európai szintre emelése.
A feladat első részén tehát, ha nem is viharoktól mentesen, de alapvetően sikeresen jutott túl a közép-európai régió. A most következő lengyel fél év ezen az úton haladhat tovább, már ha Varsó is így akarja. Mert az nem kérdés, hogy Lengyelország is érdekelt az erős Közép-Európában, ám a hangsúlyt mintha most nem igazán erre, hanem önmaga minél erőteljesebb megjelenítésére, az ország középhatalmi súlyának szuggerálására helyezné. Az elnökség hónapjait Donald Tusk jól érzékelhetően annak igazolására akarja kihasználni, hogy Lengyelország az unió egyik motorja, s megkerülhetetlen hatalmi tényező Európában.
Varsó egyértelműen az európai nagyokkal akar játszani, s így logikus módon Visegrádnál fontosabb lehet számára az úgynevezett weimari háromszög, ahol olyan befolyásos hatalmakkal, mint Németországgal vagy Franciaországgal egyeztetheti az unió jövőjének legfontosabb kérdéseit. Eme ambíciók minden bizonynyal a következő hónapokban is arra sarkallják majd a lengyel vezetést, hogy az aktív, befolyásos soros elnök benyomását keltse, s így politikai kérdésekben is kezdeményező legyen. Jó példa erre, hogy Sikorski külügyminiszter már a harcok kirobbanása után megjelent Bengáziban, most pedig lengyel képviselet nyílik a líbiai felkelők támogatására. De Varsó becsvágyát jelzi az is, hogy az elnökség ideje alatt kívülállóként is bele kíván szólni az eurózóna ügyeibe.”