„Kínát figyelmen kívül hagyni vagy bojkottálni nonszensz volna, konkrétan ezt a magyar állampolgárok egyénileg sem tudnák meglépni, de nem is akarják. Kínával rendszeresen üzletelünk mindannyian, kevesen teszik vissza a dekopírfűrészt a polcra a dalai láma kedvéért; már csak azért is, mert a többi fűrész is kínai gyártmány. Mi sem természetesebb, mint hogy a lehetőséget a magyar állam is kihasználja. A terjeszkedést megállítani nem tudja, így viszont legalább megpróbálhatja irányítani. (...)
Szerencsére a kínai betüremkedés egyben megerősíti Magyarország európai integrációját. A hamar fellobbanó jajveszékelés, miszerint Orbán eladta az országot Kínának, alaptalan. Kína a Volvót veszi meg és a Saabot, nem ilyen bóvlikat, mint Magyarország. Mi kizárólag azért vagyunk érdekesek nekik, mert Európához tartozunk, és amit itt palackoznak vagy zsugorfóliáznak, az vámmentesen mehet tovább a német, francia és olasz piacra. Ennyi Magyarország apportja ebben az ügyletben: ezúttal jókor voltunk jó helyen. A többi csak pántlika: ha minden cigány frottírzoknit gyártana holnaptól, az se látszana a kínai költségvetésen. Magyarország viszont egészen közel került ahhoz, hogy kikötővárossá váljon egy méter tengerpart nélkül. Az ilyen helyeknek megvan az esélyük a virágzásra. Egy jól szituált kikötő évszázadokra megalapozhatja a jólétet, a nyüzsgést és a nemzetközi tarkaságot, a kultúrák megtermékenyítő vegyülését.
Tévedés volna azt hinni, hogy Kínával a hátunk mögött beinthetünk Európának. Amit felkínálhattunk Kínának, remélhetően jó áron, az pont a mi kis félszeg, félkész, suta európaiságunk. Másunk sincs.”