„Molnár Gyula egy bő éve azonban még Újbuda polgármestere volt, és ebbéli minőségében benyújtott egy pályázatot, amelynek fődíja egymillió forint volt. Elindult ezen a versenyen a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei nagyközség, Taktaharkány is. Nem ők nyertek, Molnárék győztek. Persze a nagyobb legyőzi a kisebbet, mondhatnánk, de a zsűri szerint nem lehetett elvitatni Újbuda győzelmét. Meglepő módon, nem sokkal később Újbuda polgármestere megkereste taktaharkányi kollégáját, és azt mondta, erre a pénzre, illetve arra, amit ebből meg kell valósítani, a taktaközieknek jóval nagyobb szükségük van, mint az újbudaiaknak. Ezért aztán lemondtak róla a javukra és saját költségvetésükből még megtoldották újabb egymillió forinttal, szolidaritásból talán, Borsod-Abaúj-Zemplén megye mégsem Újbuda, bár az efféle szolidaritásokkal manapság jobb vigyázni, még a végén hűtlen kezelés lesz belőle.
Ezt köszönte meg nemrégiben Taktaharkány polgármestere, ami kétségkívül komoly gesztus egy távozó elnök esetében, aki ráadásul szocialista, no pláne gyanúsított. Egyszerű kis történet ez, talán nem is szól semmiről, hiszen Molnár Gyula sem csapott médiahajcihőt annak idején az akciója körül, a taktaharkányi polgármester sem adott nagyobb nyilvánosságot a köszönetének, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. Mert a dolgok azért néha megtörténnek: vannak gesztusok, érzelmek, van szolidaritás, van úgy, hogy települések összefognak, legyenek bármilyen színezetűek is, van úgy, hogy az emberek túlteszik magukat esetleges félelmeiken, »jaj, mit is mondanak majd odafönt«, van úgy, hogy egy közösség érdeke fölülírja azt a gerjesztett katyvaszt, ami szép lassan eláraszt és megdermeszt mindent maga körül, igen, néha csak úgy megtörténnek a dolgok, és ez a maga egyszerűségében is azt üzeni, hogy van remény.”
