„Az első Orbán-kormány működésének tapasztalatai alapján sokan azt hittük, hogy a 2010-ben újonnan hatalomra kerülő jobboldali kormány komolyan veszi a kultúrpolitikát. Azt vártam, hogy nem az én ízlésem szerint fog ugyan élni vele, de szüksége lesz rá mint a nemzeti reprezentáció szimbolikus és ideológiai eszközére – ahogy tíz évvel korábban is használta. Zárt értékrendszerként, kizárólag a magas kultúra egy-egy területére összpontosítva, a kultúra egészét örökségként, a múlt hagyományaként kezelve, ahogy a magyar konzervatívok szokták a rendszerváltás óta.
Nos, ez nem következett be. Az új jobboldali kormány számára fontosabb a nemzeti burzsoázia, mint a nemzeti kultúra. Tíz évvel ezelőtt Nemeskürty István írót tűzte kalapjára nemzetiszínű pántlikaként a hatalom, most viszont Csányi Sándor bankárt, akit rögtön a futballszövetség elnökévé is tett. Változnak a díszletek. Ahogy János király uralma megőrzése érdekében váratlanul jogokat adott a népnek, s így született a Magna Carta – amint azt az Örkény Színház minapi bemutatóján láthattuk –, ma a miniszterelnök a nemzetinek nevezett nagytőke képviselőre alapozza hatalmát. Alkotmánytervezetében a szabadságjogok alárendelődnek az állam ún. kötelességeinek.
A kultúra leértékelődése a kormányzati struktúrából is világosan kitűnik. Az önálló kulturális tárcát már a szocialisták megszüntették, amikor 2006-ban összevonták az oktatásival, most azonban Orbán »Nemzeti Erőforrás« néven egy olyan megatárcát hozott létre, amelyben a szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális és sportfeladatok egyetlen minisztériumban összpontosulnak. Míg a korábbi kormányoknál a tárcák egyenrangúak voltak, addig itt – a kormányzati filozófia rangjára emelkedő hatalomkoncentráció jegyében – a kormány vertikálisan szerveződik. A kulturális területnek nem maradt gazdája, mindenki beleszólhat ugyan, de nem tudni, ki dönt, mert a sok bába közt elvész a gyerek.”