„2004-ben a dél-kelet ázsiai cunami áldozatainak száma meghaladta a 120 ezret. Sajnos egész biztosan nem a végső érték, de bejegyzésem írásának pillanatában Japánban 1300 áldozatról tudnak. Biztos rengeteg ok miatt nem érdemes a két esetet simán összehasonlítani, valószínűsítem, hogy a 2004-es szökőár talán összességében sűrűbben lakott területre sújtott le, bár a mostani katasztrófában sem éppen ritkán lakott területet ért.
Ami egészen biztos, hogy ez az ország iszonyatos fegyelemmel az összes polgára fejébe verte, hogy szeretett szülőföldje kissé hálátlan, és időről-időre rettenetesen megrázza magát. Felteszem, hogy a japánok komolyan vették a mindenféle riasztási gyakorlatokat, nem trükköztek az építési szabályzatok betartásával, és amúgy összességében képesek voltak minden jelenlegi tudásunk szerint elképzelhető módon felkészülni a legrosszabbra. Olcsó a párhuzam, de mégis érdemes lehet ezt összevetni a magyar gyakorlattal, az elbliccelt, de aláírt tűzvédelmi képzéssel, az építési szabályok laza értelmezésével.
A japánok az utóbbi években nincsenek igazán jó formában. A gazdaság stagnál, a politika instabil. A külvilág is furcsa jeleket tapasztal, gondoljunk akár a részegen nyilatkozó pénzügyminiszterre, akár a Toyoták tömeges visszahívására. Nyilván ez a felfoghatatlan értékű károkozás most különösen rosszkor jött. Mégis azt gondolom, hogy ez a tudat a japánokat nem fogja megbénítani. Sőt! Országuk eddig is bebizonyította, hogy a legnagyobb mélységből tud a legnagyobb lendülettel talpra állni, elég csak a második világháború utáni történetre gondolni. Szívből remélem és kívánom most nekik, hogy ebből az elképesztő méretű tragédiából úgy másszanak ki, hogy ezzel egy új japán aranykor vegye kezdetét. Szerintem simán bennük van. Még az én életemben lesznek ők még újra a topon.”