Kettős állampolgárság: Gesztus vagy játszma

„A politika most sem kívánja érintetlenül hagyni ezt az örömöt. Azonnal a maga hasznát keresi benne. Egyre inkább erősödnek ugyanis azok a hangok, amelyek választójogot is kapcsolnának a most megszerezhető állampolgársághoz. Nem kell itt Mikola István szavait idéznünk, hogy belássuk, mi is lenne ennek a hozadéka. Igen hosszú távra. Csakhogy ezzel máris súlyos árny vetülne a nemzetegyesítő gesztusra: nem eleve egy politikai játszma eszköze volt az elvi döntés? Nem trójai faló az ajándék? Hiszen nyilvánvaló, hogy egy szavazás esetén nem az erkölcsi megfontolás, hanem egy másfajta érzelem, a hála vezetné a kezeket. (Netán a bosszú. Ugyanis a szocialisták által vizionált sok millió román munkavállaló rémképe sokáig sajogni fog még. Talán most látni, milyen súlyos hiba volt efféle ostobaságokkal előállni.) Viszont így már nehéz lenne elűzni a gyanút, hogy nem a honosítás volt a cél, nem az egyes ember volt fontos az anyaországnak, hanem csak a jó helyre tett voks. Nem az ország, hanem egy politikai párt érdeke diktált. Vajon ekkor is jólesne a gesztus?

A választójog további kérdéseket is felvet. Vajon akkor a magyarországi kampány és annak hangulata végképp átköltözne Erdélybe, a Vajdaságba, a Felvidékre? Hogy a pluralizmus végképp megosztottságba, a sokszínűség az itt jól ismert szakadékokká váljon? Mennyiben rontaná egy állandósuló kampányhangulat az ottani magyarság érdekeinek érvényesítését, hiszen sok esetben egységesen kell fellépniük a többségi akarattal szemben. Mennyire értené egy csíkszeredai székely ember a magyar nyugdíjvitát? Pedig hát erről is szavazna majd...”