Mivel etet minket az Isten?

„Az ember az egyetlen lény, amely képes fürkészni az eget, a többit anatómiája vagy egyéb elfoglaltsága akadályozza ebben. Mióta ember néz az égre, gondolkozik – s az első, amit megállapít, hogy a világmindenség nagy, ő pedig kicsi. Ha tehetné, kimérné vödörrel az eget: na, mekkora, mekkora? Mi van rajta túl, és azon meg azon túl? (...)

A materialisták számtanpéldába fogják a mindenséget. Semmi sem nagyobb, mint a számtan, és semmi sem nagyobb, mint az ember, az istent teremtő csodaszellem, ahogy Babits nevezi. Ül az ember a tetőn, a fejében minden mindennel találkozik és összefügg, és a párhuzamosok a végtelenben összesimulnak. Nincsen új az ég alatt; az alap, a mérték és a cél minden esetben ugyanaz. Ehje aser ehje, mondja az ember: vagyok, aki vagyok. 

De miért nem tud szabadulni a tisztelt olvasó a gondolattól, hogy végső soron nincs nála hatalmasabb? Azért, mert fél a csillagközi szakadékoktól, a közömbös és hideg ragyogástól; megsejti olykor, hogy a pár csillogó műhold meg rakéta dacára, amelyet széttüsszentett a naprendszerben, eléri egyszer az idő körfűrésze, s a párhuzamosok irtózatos karambolban fognak találkozni. (...)

Az ember, míg a Bibliát nem ismeri, berzenkedik a predesztináció ellen. Pedig ha nincs eleve elrendelés, Isten sincs. Ha van Isten, akkor nincs véletlen, és nincs önkényes emberi akarat. Akkor ő minden akarat ura. Nincs, aki felelősségre vonja, de bárkit felelősségre vonhat. Ha van Isten, nem kérhető rajta számon háború, betegség, ínség, bűn, ördög és pokol, mert ha ő van, akkor az ő igazsága és méltányossága csak tökéletes lehet, a miénk pedig tökéletlen. A létező Isten nem mérhető a mi igazságérzetünkkel, mert minden igazság belőle fakad, s az igazság mértékét is ő szabja meg. Bármit tesz, annak egyrészt jónak, másrészt – a mi korcs, megromlott, önző és szituatív igazságérzetünk számára – érthetetlennek kell lennie. (...)

Csak szaladgálunk, akcióhajhász nemzedék, karácsonyról karácsonyra. Folyik az immanens beetetés: tömjük a kamránkat meg a bendőnket akciós bejglivel, akciós pulykával, mégis éhesek maradunk. Budapesten nincs békesség, és az idő is vacak. A város fénye eltakarja az eget, kivillognak a szobákból a karácsonyfák és a televíziókészülékek, mindenütt zene szól, és hiába fülelsz, nem hallod az angyalok énekét. Tele van szabad akarattal a város, és tele van a szíved háborúval és halállal. És úgy éjfél után csönd lesz, az ég zavaros vizében ütni kezd egy templomóra. Békére éhes, Krisztusra éhes a világ.”