Hát a NENYI-m nem kéne?

„Nem bízom a magyar államban. A kormány zsarolással akarja a bizalmat kicsikarni? Még kevésbé bízom. Erre megfenyeget? Akkor annál is kevésbé bízom. Nem bízom abban az államban, amelyik egy utcát nem tud úgy felújítatni, hogy legalább egy hónapig ne jelenjenek meg az útburkolaton repedések. Nem bízom abban az államban, amelyik a jogerős ítéletig ártatlannak tekintendő polgárait elfogadhatatlanul hosszú ideig fosztja meg szabadságuktól és tartja infernális körülmények között az előzetes fogva tartás lehetőségével visszaélve; miközben hajlandó a végül felmentett, de addigra meghurcolt és tönkretett embereket méltányos jóvátétel helyett nevetséges összegekkel megalázni, pontosan kifejezve mennyire becsüli a szabadságot, amit elvett tőlük. (...)

Az a megoldás, hogy a pénztáraknál maradóknak személyesen kell megjelenniük a mindenható állam hivatalában, valahogy jobban kifejezi ennek a fülkeforradalmárosdinak a karakterét, mint a felsoroltak. Azok alapján azt is lehetne gondolni, hogy szörnyű, de nagyszabású tetteket hajtanak végre. Forradalom, Erő, hatalmas Kelet. De aki grandiózus terveken dolgozik, az nem pöcsöl azzal, hogy idétlen szabadidős programokat találjon ki az ellenforradalmároknak sorban állással, lehetetlen ügyfélfogadási idővel. Vagy agyonlöveti őket vagy nagyvonalúan megbocsát, és aztán rájuk hivatkozva bizonygatja a dekadens Nyugatnak, milyen toleráns. Most is mondhatná, óh milyen kényszerről tetszenek beszélni, teljesen szabadon lehetett dönteni, nézzék, maradt vagy negyvenkét magányugdíjpénztár tag.”