„Egy eredmény, amihez nem szükséges kommentár, aminek hallatán minden magyart valami felemelő érzés kerít hatalmába. Vagy inkább a nemzeti büszkeség nosztalgiával vegyes keserédessége. Az 1953-ban ezen a napon elért világraszóló teljesítmény mindenesetre vita nélkül tette november 25-ét a magyar labdarúgás napjává.
Ódákat lehetne zengni arról, hogy a magyar futball sajátos stílussal, tartással, világelső technikai tudással rendelkezett. Lehetne hosszasan értekezni a politikai közeg befolyásáról, a magyar nép frusztrációját oldó sportsiker időleges felszabadító eksztázisáról. Egészen messzire kavarodva lehetne ezt az eseményt a magyar nemzeti kultúra egyik identitáserősítő elemének is nevezni. Azonban kesereghetnénk is az azt követő hanyatláson - lehetne búsulni múltba vesző, réveteg tekintettel, hogy valamikor nekünk is volt a szó szoros értelmében vett labdarúgásunk. Sőt, a tízmillió szövetségi kapitány országában vízionárius típusúak akár egy üdvös sportstratégiát is megfogalmazhatnának. Mindezektől most én inkább tartózkodnék.
A mai napon csupán, mindenféle sallangtól mentesen, egy fantasztikus eseményre szeretnék emlékeztetni, amit tizenegy őrületes tehetség, zseniális futballista adott nekünk ajándékba: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán.”