„Nem, a taxisblokád nem az utca forradalma volt. A taxisblokádot az ellenzéki SZDSZ emelte ki a szimpla demonstrációk sorából, és fejlesztette mindent elborító, kormányellenes gyűlöletkampánnyá. És a történtek szempontjából édes mindegy, hogy eleve ők tervelték-e ki, vagy egyszerűen felismerték a kínálkozó pillanatot, és rátenyereltek a spontán mozgalomra.
Én életemben nem láttam akkora felfordulást, mint azokban a napokban. Senki nem tudta, ki, kivel van, mindenki az érdekegyeztetésről csacsogott, és üveges tekintettel figyelte a televíziós közvetítést, Palotás János nagy alakítását és a többi magánszámot. De ami a legfontosabb, senki nem értett semmit. Demonstráció és ellendemonstráció, integető Horváth Balázs az ablakban, termosszal futkározó kommunista házmesterek, önkéntesek százai, akik megszabták, merre mehetünk, és merre nem… Közönséges bunkók pózoltak forgalomirányítóként, és kárörvendő taxisok dörzsölték a tenyerüket, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene.
Az SZDSZ pár napra az egész országra rászabadította az anarchiát. Nem elég, hogy vezető embereik feltűntek a barikádokon, még a szabad madaras köztársasági elnök is cinkostársul szegődött. Göncz Árpád nem csak elhíresült televíziós beszédében rúgott bele egy jó nagyot a törvényes magyar kormányba, és bujtogatta további ellenállásra a csőcseléket, de fő terjesztője volt annak a hazugságnak, hogy a kormány fegyverrel akarta leverni a blokádot. Göncz a tízéves évfordulón egyébként bevallotta, hogy a magyar honvédség főparancsnokaként ő akadályozta meg, hogy a nehézjárművek eltakarítsák a hidakról az autókat. Vagyis Göncz Árpád és személyén keresztül az SZDSZ a törvénytelen demonstráció, a társadalmi felforgatás mellé állt. Ráadásul az államfő példátlan módon amnesztiát adott több tízezer felforgatónak, akiket bíróság elé állítani nyilvánvalóan nem lehetett, de tisztára sikálni káros és becstelen lépés volt.”