„Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet”

„A kormányváltás óta eltelt időben a hatalom új birtokosa(i) sokat tett(ek) azért, hogy szimbolikusan és részben reálisan is tudomásunkra hozzák: azt akarják, hogy immár emberek és ne intézmények uralma alatt éljünk. (S mivel ezekben a jelentős esetekben „csak" emberek hatalmi pozícióba emeléséről volt szó - szükség esetén alkotmánymódosítással vagy törvénysértéssel, íratlan törvények fölrúgásával vagy puszta arrogáns erőfitogtatással -, ez adott módot a „politológusok" számára a történtek bagatellizálására.) Orbán Viktor a simulékony és szolgalelkű Schmitt Pált jelölte - de facto kinevezte - államelnöknek, aki nem is akar függetlennek látszani, s ezentúl kormányülések rendszeres látogatója lesz. (A szellem embereinek az sem jelentéktelen apróság, hogy köztársasági elnöki pályafutását egy Wass Albert-idézettel kezdte.)

De természetesen a valóságos elnök Orbán Viktor (egyetértek Halmaival, s mindig is így gondoltam, hogy prezidenciális rendszer formális létrehozására semmi szükség), aki új kormánykonstrukciójának magas ormán kellőképp eltávolította magától a felelősséget, miközben minden hatalmat saját kezébe összpontosított. Az egykori bátor demokrata már régen nem az (hiszen - mint Gyurcsány Ferenc egyszer megjegyezte - minden demokratának abban a tudatban kell politizálnia, hogy előbb-utóbb megbukik), de most először látjuk de facto teljhatalom birtokában tevékenykedni, s az máris nyilvánvalóvá vált, hogy kész jelentős többségi felhatalmazását a többség zsarnokságává konvertálni (Alexis de Tocqueville híres kifejezése - legutóbb néhány fontos vonatkozó részt Ádám Péter közölt e lapban) (A többség diktatúrája, 2010/31., aug. 6. - a szerk.)

Magatartása nem nélkülözi a személyes zsarnokság néhány jellemző jegyét sem, a személyi kultuszt, a bosszúvágyat, valamint saját táborán belüli lehetséges vetélytársai paranoid kiiktatását. Ami az utóbbit illeti, figyelemreméltó, hogy a Fidesz hatalmas győzelme után olyan kormány alakult, amelynek egyetlen tagja sem rendelkezik párttámogatottsággal, még akkor sem, ha az úgynevezett szakértelem is ezt indokolná (Hoffmann Rózsa - Pokorni Zoltán), s mindenki a „főmérnök" - úgy hallom, pártjában így nevezik - kegyelméből az, aki. A párt történelmi vezetői távol vannak tartva a végrehajtó hatalomtól dísz-pozíciókkal jutalmazva (Áder János, Deutsch Tamás, Glattfelder Béla, Kövér László, Szájer József), vagy kompetenciájukba nem vágó kikényszerített aktusokkal (nyilatkozattal, törvényjavaslattal) kompromittálva (Kósa Lajos, Rogán Antal). Így kellett egykor parlamenti debattereknek és szakpolitikusoknak hordószónokként debütálniuk a Kossuth-téren. Szőcs Géza, a kiváló költő - ma kulturális államtitkár - minapi nyilatkozata („Szívesebben függök egy embertől, mint sokaktól", Magyar Narancs, aug. 5.) mindent elmond. A rendszerváltás óta egyetlen politikai vezető sem rendelkezett ilyen méretű és ennyire ellenőrizetlen hatalommal.”