„Gyakran visz el az utam a Magyar Szocialista Párt Jókai utcai székháza előtt, amely mostanában nyugis hely. Nincs nyüzsgés, van parkolóhely, többnyire csend honol a nagy ház környékén. Holt vidék, holtszezon, holt lelkek… (...)
Az MSZP nem küzd, nem harcol, sokkal inkább csak «alibizik», a feladatra kijelöltek rutinból teszik a dolgukat. Pedig a baloldalnak, ebben a helyzetben, – pestiesen szólva – nyomulnia kellene ezerrel! Ellensúlyt kellene képeznie a harsogó, agresszív és még mindig szimbolikus elemekkel dolgozó kormánypropagandával szemben. Hitet, lelket öntenie a magukra maradt, kiábrándult, elbizonytalanodott, megcsömörlött szavazókba, miközben kommunikálni is kellene velük.(...)
Egyre inkább az az ember benyomása, hogy a pártelit – követve más, azóta eltűnt pártok útját – megélhetési politikusok gyülekezetévé alakul át, akiknek a helye, megélhetése, kiváltsága négy évig biztosított a parlamenti patkóban. Elücsöröghetnek, virslizhetnek, sörözhetnek a következő években, amíg nekik is végleg kitelik az idejük. De ennek a pártnak alighanem bealkonyult. Az egykori tömegpárt a legjobb úton van, hogy törpepárttá zsugorodjon. (...)
Alighanem Schiffer Andrásnak, az LMP elnökének van igaza, aki az MSZP politizálását, morálját, bénázását látva, azt jósolja, hogy az MSZP hosszú távon nem lesz tényező a magyar politikában. Ez a mostani pártalakulat legalábbis biztosan nem.”