Az erősebb kutya

„Előrebocsátom, a Biszku-filmmel elsősorban nem filmszerűségében óhajtok – ezúttal legalábbis – foglalkozni. Úgy vélem ugyanis, hogy bizonyos művészeti alkotások megítélése, szeretjük vagy sem, elválaszthatatlan a mű tárgyától. Az esztétikum a rögvalóságtól, ha úgy tetszik. A Bűn és büntetlenség (és nem bűntelenség, ahogy Szakáts írja) Biszku Béláról szól, s mint ilyen, túlmutat esztétikai tárgyjellegén, de ennek annyira evidensnek kéne lennie, hogy szinte szégyellem megemlíteni.

Biszku Béla kiváló alany, rendkívül érdekes és összetett személyiség (én is hallgattam volna napestig a tirádáit), aki elvinne a hátán bármilyen, kevésbé vádiratjellegű dokfilmet is, amely az alany megismerésére és lélektanilag árnyalt bemutatására összpontosít – amennyiben, mondjuk, „Béla bácsi” egy szigorított fegyház cellájában nyilatkozna az érdeklődő riportereknek, tehát felelt volna bűneiért, s ez a megnyugtató helyzet lehetővé tenné egy kevésbé elfogult filmportré elkészítését. Ő azonban épp a Rózsadombon éldegél, szerény villájában, megkoronázásaként egy aktív és eredményes életnek, amelynek mérlege 300 halálos ítélet és húszezer koncepciós eljárás, hogy csak a legfontosabbakat említsük – és ez okkal határozza meg az alkotói szándékot és magatartást.

Biszku Béla nem egyszerű alany, hanem egy élő és felelősségre sosem vont tömeggyilkos. Akik az árnyalt megközelítést hiányolják, erről feledkeznek meg: Biszku Bélával nem lehet kedélyesen csevegni arról, hogy mit gondol ’56-ról, a szülőfalujáról vagy bármiről. Hogy a fiatal alkotók – Skrabski Fruzsina és Novák Tamás – aztán kiesnek a szerepükből, és kissé naiv módon igyekeznek bocsánatkérésre bírni az öreget, aki aztán legyalulja őket – őszintén szólva, én sem tudom, mi a megfelelő viselkedési mód egy rinocéroszbőrt növesztett őskomcsi vezérbikával szemben.”