„A kétharmados többséget szerzett jobbközép kormány biztos belpolitikai háttérrel veselkedhet neki a külpolitikai kihívásoknak. Ám bármilyen biztos felhatalmazást is tudjon maga mögött a kormány, az ellenzéknek továbbra is fontos szerepe lesz a külpolitika és általában véve az ország nemzetközi kapcsolatainak alakításában. Pláne az Európai Unió tagjaként, ahol a pártok hazai és brüsszeli képviselői szinte napi rendszerességgel érintkeznek uniós kollégákkal, üzletemberekkel, véleményformáló értelmiségiekkel. Közhely, de nem lehet elégszer hangsúlyozni: a sikeres külpolitika egyik alapfeltétele a közös, összehangolt fellépés és érdekképviselet.
A mögöttünk hagyott két évtizedben a magyar politikai élet szereplői érzékelhetően nem jeleskedtek ezen alapigazság megfogadásában. A paradoxon, vagy még inkább szomorú az, hogy miközben a külpolitikai kérdések túlnyomó többségében valójában hasonló álláspontot képviseltek a meghatározó politikai erők, addig a külpolitikai viták alapját képező kérdések határozták meg nemcsak a politikai diskurzust, hanem a cselekvést, pontosabban a közös fellépés hiányát. Habár a környező országokban a belpolitikai csörte olykor hangosabb a hazainál, külpolitikai, nemzetpolitikai kérdésekben általában villámgyorsan össze tudnak zárni. Nemzeti érdekből. Tanulhatnánk tőlük. (...)
Mindez - még egyezer hangsúlyozandó - nem jelenti természetesen a külpolitikai viták lezárását. Afganisztán, Közel-Kelet, IMF, transz-atlanti kapcsolatok - csak néhány olyan terület, amely bőséges belpolitikai vitákra szolgáltathat alapot az elkövetkezendő években. Csupán annyit állítunk, hogy a magyar külkapcsolatok szempontjából néhány kétségtelenül meghatározó területen - pl. az EU-s kérdésekben, az orosz kapcsolatok és a nemzetpolitika területén - talán több lesz itthon a közös nevező. Különösen ez utóbbi vonatkozásban ennyivel nemcsak az itthoniaknak tartozunk, hanem határainkon túl élő nemzettársainknak is. Nemzeti érdekből, együttműködéssel. Trianon után kilencven évvel talán éppen ideje volt.”