Dolgozz, hélóta!

„Na de hát ki nem szarja le a görögök fájdalmát? Egyéni szocprobléma, Jorgosz, oldjad meg. Voltunk ott, a magyarok elég nagy része látta Görögországot, és hogy milyen kényelmes, bulizós, laza mediterrán nép lakik ott, hányféle csúszópénzzel találkozik az egynyári turista is, és mennyire hihetetlen, hogy ez mégis egy állam. Ugyanez a jelenség egyébként végigvonul az úgynevezett mediterrán népeken (a túlpartról már nem is beszélve). Élnek bele a világba, könyveléssel nem piszmognak, okosba megy az egész ország. Forr a vér, minden ráér holnap is, buzuki hangja szól. Eb ura fakó, semmirekellők.
 
Annyi aggodalom vegyül csak a kárörömbe, hogy a görögök szégyenéből egyrészt egész Európának jut, másrészt meg ha a külvilág alaposabban kezd vizsgálódni, akkor észre fogják venni, hogy van még errefelé néhány tökig eladósodott, és változásra rest nép. Mint amikor az osztálynaplót lapozgatja a szaktanár: csak észre ne vegyen, csak eszébe ne jussak.
 
Ez nem az ugrabugrálás ideje, hanem az összeszorított seggel kushadásé. Nem lesz vidám időszak, mert könnyen gyanússá válhat bármilyen lépés, ami veszélyezteti a költségvetést. Nem vethető be a csodafegyver sem, vagyis az, hogy az új kormány üres páncélszekrények előtt tart sajtótájékoztatót, és ordít, hogy a Bajnai-kabinet elképzelhetetlen, eddig ismeretlen méretű szart hagyott hátra. Jól megszívnánk, ha ezt meghallaná az amúgy is ideges világ. Úgyhogy most legjobb, ha megértjük egymást félszavakból és füstjelekből, tamtamot nem verjük, tanulunk a más kárán. És esetleg, ha jut rá egy perc, szemügyre vesszük a görög balhét, és egy kicsikét visszamenőleg is szégyelljük magunkat. Igen, így nézett ki a forradalmunk.”