„Nem volt fáklyásmenet az én utam sem: az első verseny után például azt mondtam, ezt soha többé!” – Rasovszky Kristóf a Mandinernek

Mennyire viselte meg, hogy a három arany- és egy bronz­érmet hozó horvátországi Európa-bajnokság utáni hétvégén már következett is a szegedi országos bajnokság? 
Amikor véglegessé vált az Európa-bajnokság időpontja, tudtuk, hogy ez sűrűbb időszak lesz. A nyílt vízi úszás már csak ilyen: kint versenyzünk a szabadban, ez egy vízhőfokhoz kötött sport, ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni. A nehezebb feladatot nyilván az Eb jelentette, hiszen ott négy napon át négy versenyszámban küzdöttem úgy, hogy mindegyikben van nyolc-tíz ellenfél, aki odaérhet az érmes helyekre. Ez megterhelő, úgy még inkább, hogy a másfél héttel későbbi országos bajnokságon mifelénk a minimum­elvárás a dobogó.

Megkönnyebbült, hogy tíz kilométeren az olimpiai és világbajnoki cím mellé megnyert Európa-bajnokság teljessé tette az aranykollekcióját? 
Már csak azért is örülök neki, mert kergettem már az Európa-bajnoki címet az előző hét évben. Főképpen a 2018-as glasgow-i Eb után, amikor is megszerezhettem volna, csak a saját hibámból, rossz célba érkezés miatt végül ezüst lett belőle. Azóta volt bennem hiányérzet, még ha közben hál’ Istennek a világbajnokságon és az olimpián sikerült is megszereznem az aranyat. De legbelül mégis sokkal jobban örülök annak, hogy 2018 után újra dobogóra állhattam Európa-bajnokságon. Az már csak hab a tortán, hogy három egyéni számban is sikerült. 

A mostani Eb-n debütáló három kilométeres kieséses sprintverseny kimondottan látványosnak tűnik. Belülről is annyira izgalmas? 
Miután a huszonöt kilométer kikerült mind a vb, mind az Eb programjából, az alapvető cél az volt, hogy legyen egy új, izgalmas versenyszám. Szerintem sikerült, elvégre a sprintverseny még az eddigi legrövidebb számnál, az öt kilométernél is lényegesen pörgősebb. A műfaj lényege, hogy a kieséses rendszer miatt folyamatosan szűkül a mezőny: előbb ezerötszáz, aztán ezer méter után, és az utolsó ötszázas etapon dől el az érmek sorsa. Lehet egyébként próbálkozni olyan taktikával, hogy nem muszáj megnyerned az ezerötszázat és az utána következő ezret, elég a továbbjutók között lenned, de nem biztos, hogy megéri. A mostani Európa-bajnokság is megmutatta, hogy rá lehet faragni: a mi versenyünkben például ezernél az ötödik és a tizenharmadik helyen úszó között mindössze 0,8 másodperc volt a különbség. Ez annyira apró differencia, hogy simán benne van, hogy egy rossz mozdulat miatt továbbjutás helyett ötödikként kiesel. Egyszóval szoros versenyről van szó, ami a nézőknek látványos, nekünk pedig izgalmas. Szerintem mindenképpen van jövője, akár az olimpia szempontjából is, hiszen az a cél, hogy a 4×1500-as váltóval együtt beférjen majd a programba. 

Nézzük a nagyobb képet: úgy tűnik, a magyar versenyzők szinte uralják a sportágat. Miben látja az okát, hogy ennyire jók vagyunk nyílt vízben? 
Kezdjük onnan, hogy ez egy munkás sportág. A medencés úszás is melós, de a nyílt vízibe aztán tényleg iszonyat számú kilométert kell beletenni hétről hétre. Gondoljunk csak bele mondjuk a tíz kilométeres távba… Márpedig idehaza a legtöbb edző nem a munka ellensége, az alapoknál mindig az inkább többet, mint kevesebbet elv érvényesül. 

Jó néhány gyermek például egy balatoni, velencei-tavi, Tisza-tavi nyaralás alkalmával teszi meg az első lépéseket, anélkül hogy tudna róla. 

Ön hogyan kötött ki a nyílt vízi úszásnál? Laikus szemmel nem a legvonzóbb dolog órákon át tempózni a sokszor hideg, nem is mindig tiszta vízben… 

az első verseny után például azt mondtam, ezt soha többé. Szerencsére azonban az edzők nem hagyták, hogy feladjam. Magával a nyílt vízzel sosem volt problémám, de az első versenyem tényleg rosszul sikerült, úgyhogy már csak dacból is ki akartam szállni. Aztán újra meg újra próbálkoztunk, míg végül levetkőztem a kezdeti rossz élményt, megtanultam, hogyan kell a mezőnyben úszni, és mi az, ami kifizetődő akár taktikailag, akár helyezkedésben. Ezek mind fokozatosan vittek előre, aztán jöttek az eredmények – nyilván 

Mi lehet az oka annak, hogy a nyílt vízi úszók között több boldog, kiegyensúlyozott sportolót találunk, mint a medencések közt? 
Ezt magam is így látom. Legfőképpen arra vezetem vissza, hogy a nyílt vízi közeg sokkal kisebb és családiasabb, mint a medence világa. Minden évben háromszor-négyszer találkozunk a nagyobb versenyeken, Európa-kupákon, világkupákon, mindenki mindenkit ismer, sokkal vidámabb, lazább a hangulat. 

Mennyit számít a körülmények és az edzésmódszerek közötti különbség? 
Teljesen máshogyan kell felépíteni a kettőt. Medencében a legtöbb számban az elejétől a végéig nyomni kell egy kőkemény alapiramot, istenigazából nincs lehetőség minimális energiaspórolásra sem. A nyílt vízi úszás arról is szól, hogy ki tudja jobban beosztani az energiáját – erre az edzéseken is nagy hangsúlyt helyezünk. Fel kell tudni építeni úgy az úszást, hogy az elején meglegyen a jó helyezkedés, ott tudj maradni a tűz közelében, utána pedig a végére is maradjon benned annyi erő, hogy hajrázni tudj a győzelemért. 

Az idei Európa-bajnokság öt arany-, két ezüst- és két bronz­érméből lehet következtetést levonni akár a következő olimpiára? 
Valami következtetést lehet, de messzemenőt nem. A Los Angeles-i olimpiáig még három év van, ami nagy idő, rengeteg minden történhet addig: simán berobbanhat egy-két nagy tehetség, vagy mélypontra kerülhet egy-egy nagyágyú. Az, hogy az Európa-bajnokság ennyire jól sikerült, biztató jel, visszaigazolása annak, hogy van egy stabil, jó csapatunk, amely az egész mezőnnyel eredményesen tudja felvenni a versenyt. 

Betlehem Dáviddal minden számban közel végeznek egymáshoz. Van önök között rivalizálás, vagy inkább motiválják egymást? 
Alapvetően húzzuk egymást. Nyilván mindketten nyerni akarunk, de legalább annyira vagyunk barátok, mint verseny­társak, és ez így is marad.

Nyitókép: Magyar Úszó Szövetség