A meglepetéscsapat Pacers azonban így is óriási meneteléssel vitte el a döntős párharcot hetedik mérkőzésig, pedig legnagyobb sztárjuk, a bevezetőben idézett Haliburton közel sem százszázalékos állapotban vállalta a játékot az ötödik meccsen összeszedett lábsérülése miatt. Ám az sajnos kismiska volt ahhoz képest, ami a mindent eldöntő felvonás hetedik percében bekövetkezett…
Haliburton addigra már túl volt három, a világ végéről elsüllyesztett triplán, amikor egy ártalmatlannak tűnő szituációban, egy megindulásnál parkettet fogott, üvöltve és könnyek között kellett levinni a pályáról, már az első diagnózisok is az egyik legdurvább sportsérülésről, Achillesín-szakadásról szóltak.
A Pacers nem is tudott magához térni a sokkból legjobbja ilyen módon történő elvesztése után. Noha a félidőben még emberfeletti csapatmunkával vezetett egy ponttal, 48–47-re, az utolsó két negyedben nem bírta el extraklasszisa hiányát: az alapszakaszgyőztes hazaiak egyértelműen a fejben széteső, rengeteg labdát elszóró indianapolisiak fölé nőttek, és nemcsak a nagydöntőt, de az egész szezont nézve is teljesen megérdemelten nyerték meg az oklahomai klubtörténet első bajnoki címét.
Tették mindezt úgy, hogy ezúttal egyetlen klasszikus értelemben vett szupersztárjuk sincs a keretben: noha a kanadai irányító, az alapszakasz után a nagydöntő legértékesebb játékosa (MVP) címét is bezsebelő – egyben nem mellesleg pontkirály – Shai Gilgeous-Alexander a legjobb úton van e felé, azért emlékezetes, hogy a Thunder a 2010-es évek elején olyan nevekkel sem tudta elérni azt, amit ez a fiatal csapat most igen, mint a Russell Westbrook, Kevin Durant, James Harden, Serge Ibaka nagy négyes.