A katonaság még nagyobb tartást adott – Siklósi Gergely a Mandinernek

Mit jelent a marrákesi győzelem?
Már az olimpia után elhatároztam, hogy szeretnék nagyobb súlyt fektetni az egyéni szereplésre. A szezonban eddig négy világkupán indultam, kétszer érmet szereztem, egyszer pedig ötödik lettem. Körülbelül 360 versenyző lép pástra ezeken a versenyeken, így jónak mondható az arány. A tavalyi és az idei eredményeim alapján vezetem a világranglistát. Hatékonyan edzem, visszaigazolást kap az a rendszer, amelyet felépítettem, és jó kimondani: a világ legjobbjai közé tartozom. Nincs nagy titok vagy rejtély, rendben van az életem, és koncentráltan végzem a munkámat.

Friss házasként hogy látja, mekkora támogatást jelent a stabil hátország a sikeres karrierhez?
Mindig konzervatív családkép élt a fejemben, és hittem benne, hogy már a húszas éveimben megtalálom azt a nőt, akivel leélhetem az életemet. Amikor találkoztam Kincsővel, egyből sínre kerültek a dolgok. Olyan hátteret teremt, amilyenre bátran építhetek. Az első beszélgetéseink során kijelentettem, hogy miatta fogom megnyerni az olimpiát, majd ahogy éreztem, milyen támogatást nyújt, egyértelmű lett, hogy vele mindent meg fogok nyerni. Így is történt. Minden, amit elképzeltem, valóra vált.

Mindig fontos volt, hogy civil legyen a párja?
Úgy gondolom, egy sportoló mellé jobban illik egy civil ember. Nem lehet egyszerre két karriert egyenlően támogatni. A feleségem a fontos versenyeimen rendre ott van, a hazaiakon mindig, és ha megoldható, külföldön is szurkol nekem. Párizsban a helyszínen szorított, és úgy készülünk, hogy az idei Európa-bajnokságra is elutazik.

Ha már Párizs: az aranytuson kívül mi ugrik be az élmények közül?
Az aranytust semmiképp nem vívnám újra, mert rengeteg energiát felemésztett. Azért is örülök, mert más eredmény nem validálta volna sok cselekedetemet. Az utóbbi években rengeteg áldozatot hoztam a csapatért, és ha az csak ezüstéremre lett volna elég, nem lett volna hiteles a sok „szentbeszéd”, amit a többiekhez intéztem. Természetesen rendkívül pozitívan gondolok vissza az olimpiára, azt látom, hogy sokat jelentett a csapattagok emberi fejlődésének. 

Nem a győzelem napja jut sokszor eszembe, hanem az, hogy milyen hatást fejtett ki az életünkre ez a siker. Egy aranyérem, egy ekkora eufória után óhatatlanul van a sportolóban egyfajta kiüresedés, szakmailag sem egyszerű új célokat megfogalmazni.

Van már elképzelés?
Van a fejemben egy négyéves terv. 

Addig azonban rengeteg munka vár ránk, fejlődnünk kell, mert ami elég volt Párizsban, az valószínűleg nem lesz elég a következő olimpián. A fizikai állapotomnak és a technikámnak is fejlődnie kell, és még rutinosabbá kell válnom. S nemcsak nekem kell fejlődnöm, hanem az egész csapatnak és a vezetőknek is. Az én munkámat le lehet bontani évekre: idén a fizikai oldalon van a hangsúly, aztán a technikai részleteket elemezzük, és ezen belül vannak havi és heti tervek is. Az iskolában nagyon szerettem az órarendet, amibe reggel héttől este nyolcig be voltak írva a programjaim. Ezt a rendszert használom most is, csak már Excelben vezetem.

Említette, hogy egész életükben összeköti a csapattagokat a közösen kiharcolt olimpiai aranyérem. Tehát nem csak kollégák Koch Mátéval, Andrásfi Tiborral és Nagy Dáviddal?
Az elején munkahelyi kapcsolatként jellemeztem a viszonyunkat, de az évek alatt barátsággá tudott alakulni. Az olimpia óta erősebb lett a kötődés közöttünk, már-már baráti, de azért ezt a szót nehezen adom oda valakinek. Én inkább introvertált vagyok, ők sokkal extrovertáltabbak, viszont én vagyok a rangidős, és nekem van a legtöbb jó eredményem; a demokratikus működés mellett is kell, aki utat és irányt mutat. De hagyok mindenkit érvényesülni, működik a csapatdinamika.

Mennyire tud megfelelni annak a szerepnek, hogy a fiatalok, gyerekek példaképként tisztelik önt mint nagy bajnokot?
Önazonos ez a szerep, úgy viselkedem a gyerekek előtt, úgy megyek a katonai iskolákba, hogy mindig őszintén mesélek a fiataloknak a sporthoz való hozzáállásomról, a motivációmról, a jövőképemről. A kicsiknél csak az egyenesség és az őszinteség a jó út, illetve a saját tapasztalat a leghitelesebb.

Szüksége van külső segítségre, adott esetben sportpszichológusra?
Átlagosan kéthavonta találkozom a sport­pszichológusommal; mivel 2016 óta dolgozom vele, úgy érzem, ez elegendő. Tudom, milyen érzések vannak bennem, le tudom tisztázni, kezelni tudom őket, működik a rendszer.

Ebben a rendszerben mennyit jelent, hogy a Magyar Honvédség Sportszázadának hadnagya?
Szerintem minden fiúgyerek elér oda a fejlődésében, hogy belekóstolna a katonaságba. Mindig szerettem a kalandregényeket és a háborús filmeket. A családomban többeknek van kötődésük a katonai léthez, amely béke­időben nagyon szerethető életforma, úgyhogy megvolt a motiváció, amikor feltették a kérdést, lennék-e katona. Szívesen végeztem az alapkiképzést, és a kadétiskolákban zajló toborzásokat is szeretem, büszkén adhatom majd tovább a gyerekeimnek. Ráadásul ez olyan közösség, ahol hosszú távú barátságok szövődhetnek. Erről sokat meséltek a családtagjaim, és nálunk is hasonlóan történt, összetartó közösség alakult ki a társaimmal. A Sportszázad a sporton belül külön kategória. Közös témánk az alapkiképzés, a menet­gyakorlat, a lövészet, a katonai programok, ezek a közös élmények örökre velünk maradnak. 

számomra többletjelentéssel bír.

Megfogalmazható, hogy mit adott a pálya­futásához a katonaság?
Még nagyobb fegyelmet, kiállást, struktúrát és tervezhetőséget. Csak egy példa: az alapkiképzésen egyenesen, hangosan, érthetően kell válaszolni, ezek kommunikációban és magabiztosságban is tartást adnak. Olyan értékeket kapunk, amelyeket az élet minden területén hasznosíthatunk. Az erős alapokra épített rendszer pedig olyan ritmust ad az életemnek, amely megkönnyíti a mindennapokat.

A sportágválasztásában szerepet játszott a klasszikus vívás hagyománya?
Tény, hogy gyerekként szerettem kardozni, de lövöldözni is, mint egy katona. Kiskoromban volt egy ezüst fakardom – még mindig megvan otthon –, úgyhogy a sportágválasztásomban biztosan szerepet játszott, hogy szerettem harcolni. A valódi vívással úgy találkoztam, hogy elsős koromban a nevelőedzőm, Szalay Gyöngyi bejött az iskolánkba, és vívópalántákat keresett. Emlékszem, néhány hónappal korábban sétáltunk a családdal Tapolcán, és felkaptam a fejem egy kivilágított vívóteremre, ahol lámpafény mellett folyt a munka. Már akkor megtetszett; eredendően ez a sportág állt a legközelebb hozzám. Nem voltam jó fociban, sem kézilabdában, korábban dzsúdóztam, illetve atletizáltam is, de a vívásnál éreztem egyből azt, hogy a helyemen vagyok.

Nyitókép: Ficsor Márton