Francisco Andrade Portugália színeiben vitorlázott két olimpián is, ma már magyar fiatalokat készít fel arra, hogy a világ legjobbjai közé kerüljenek.
Délután kettő van. A Clube Naval de Cascais üvegablakai előtt az Atlanti-óceán hullámai morajlanak. Olyan, mintha a természet is az itteni vitorlázók lelkesedését tükrözné. A nap sugarai éles szögben esnek a kávézó fabútoraira, a levegőben pedig frissen főzött kávé illata keveredik a sós tengeri széllel. Francisco Andrade lép be az ajtón. A válogatott Team Hungary feliratú pólóját viseli, de a kávézó falán, közvetlenül a polcok mellett egy másik korszak emlékei fogadják az érkezőt.
A polcon serlegek és érmek sorakoznak gondosan elrendezve, fényesen csillogva. Ezek azok az elismerések, amelyeket Francisco és bátyja közösen szereztek. Az egyik serleg fölött bekeretezett fénykép látható, amelyen ő mosolyog. Hasonló pólót visel, mint most, csak a felsőn az áll, hogy Team Portugal. Ez a kép a múltját idézi, azt a történetet, amely két olimpiáig vitte, 2008-ban Pekingbe, majd 2012-ben Londonba.
„Ez a karrierem kezdete” – meséli, miközben a képre pillant. Pályafutásának úgy is meghatározó élménye maradt az olimpia, hogy érmet nem sikerült nyernie, hiszen ezek a pillanatok nemcsak a versenyek izgalmáról szóltak, hanem a csapatmunka és a kitartás értékéről is. Ezek a tapasztalatok tanították meg arra, hogyan kell felépíteni valamit, ami idővel igazán nagy lehet, legyen szó karrierről, csapatról vagy éppen a sportág jövőjéről.
Cascais, gyermekkorának helyszíne alapjaiban határozta meg az életét és a személyiségét. A tengerparti városban hamar egyértelművé vált, hogy a vitorlázás központi szerepet fog betölteni az életében. A világba, amely nemcsak a sport szeretetét hozta el számára, hanem egy közösséget is, barátokat, kollégákat és egyfajta második családot, az édesapja vezette be. „A víz mindig a szabadságot és az otthont jelentette nekem. Itt tanultam meg, mit jelent csapatban dolgozni és közös célokat elérni” – említi.
Gyerekkorától kezdve bátyja volt a legnagyobb példaképe és egyben a legnagyobb riválisa. Mindig arra törekedett, hogy egyszer lehagyja őt – bár soha nem tagadta, hogy a testvére tehetségesebb volt. Ez az egészséges versengés azonban arra ösztönözte, hogy folyamatosan fejlődjön, emellett megtanította arra is, hogy a valódi eredmények a kihívások leküzdéséből születnek. „A testvérem jobb volt nálam, ezt mindig elismertem. Azonban minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam legyőzni, jobb sportolóvá és jobb emberré váltam” – emlékszik vissza. Francisco hangsúlyozza, hogy a versenyzés nemcsak teljesítményre ösztönöz, hanem alázatra is tanít.
Francisco Magyarország 29er hajóosztályának vitorlázóit edzi. Álma, hogy tanítványainak olyan lehetőségeket teremtsen, amelyek által túlszárnyalhatják mindazt, amit ő maga sportolóként elért. „Az olimpián képviselni a hazámat hihetetlen érzés volt – mondja elgondolkodva –, de most már edzőként álmodom. Az a célom, hogy egy magyar csapatot a dobogóra juttassak, és a tapasztalataimmal segítsem elérni a tagjait abban, ami nekem nem sikerült.”
A nagyra törő célok mellett látványos eredményekről is be tud számolni.
Francisco edzőként már két világbajnoki címet szerzett magyar versenyzőkkel,
bár számára a legnagyobb sikerek nem serlegekben mérhetők. „Edzői pályafutásom elején volt két fiatal lány, akivel öt évig dolgoztam együtt” – mosolyodik el, ahogyan a közös időszak emlékeit felidézi. Amikor elkezdett foglalkozni velük, az utolsó hely környékén álltak az Európa-kupa ranglistáján. Két év kemény és kitartó edzés után hatalmas fordulatot vettek: megnyerték a női ranglistát, 140 európai versenyzőt utasítva maguk mögé. Ez az eredmény nemcsak az ő, hanem edzőjük elhivatottságának és munkájának is köszönhető. „Aznap, amikor a díjátadón hallgattam a magyar himnuszt, egy pillanatra minden értelmet nyert. Úgy éreztem, portugálként a magyar himnusztól vert hevesebben a szívem.”
Xico, ahogyan a barátai hívják, nem csupán a vitorlázásban, hanem az élet minden területén a maximumra törekszik. Környezetmérnöki diplomát szerzett, számára a tanulás ugyanolyan fontos volt, mint a sport. „A sportnak és a tanulásnak van egy közös nevezője: mindkettő arra tanít, hogyan hozzuk ki magunkból a legjobbat” – mondja. Hisz abban, hogy a vitorlázás alapvető készségeket fejleszt az élet más területein, legyen szó stratégiáról, problémamegoldásról vagy mentális kitartásról. „Ha megnézzük az olimpikonokat, láthatjuk, hogy a legtöbben diplomás emberek, például közgazdászok, orvosok, mérnökök, jogászok. Ez is mutatja, hogy a szellemi fejlődés mennyire fontos a legmagasabb sportolói szinten is.”
Számára a vitorlázás nem egyszerűen sport, hanem az élet tükörképe.
Küzdelem, tanulás a hibákból és a határok feszegetése azért, hogy minden téren a legjobbat hozzuk ki magunkból. Arra törekszik, hogy ezeket az értékeket átadja a fiataloknak, megmutatva nekik, miként válhatnak jobb sportolóvá, erősebb, kitartóbb és céltudatosabb emberré. Ahogyan vallja: „Mindez csak akkor ér valamit, ha közben örömöt találunk abban, amit teszünk, hiszen az igazi siker nemcsak az eredményekben, hanem a megtett úton szerzett élményekben is mérhető.”
Nyitókép: Mandiner-archív
A hátán vitte a magyar úszósportot Cseh Lászlóval, Gyurta Dániellel, elődei közül Egerszegi Krisztinával és Darnyi Tamással említhető egy lapon. Elképesztő magasságokba jutott, és talán nem is tudja, mekkora örömöt, önbecsülést, mennyi élményt adott a magyaroknak. Hosszú Katinka bejelentette visszavonulását.
Thomas Bach megígérte, pótolják a medáliákat.
India már konkrét tervvel állt elő.
Tovább tombol a tűzvész.
A legendás háromszoros olimpiai, huszonhatszoros világ- és harmincötszörös Európa-bajnok, magyar úszónő sportkarrierje szerdán véget ért.
Unortodox, izgalmas évek jönnek a világpolitikában: ismét beiktatják Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökévé. Visszatérése önmagában is szenzáció.
Ez a világ végképp megérett a pusztulásra. Tekintve, hogy a benne lakó emberiség jelentős hányada menthetetlenül hülye.
Thomas Mann és Kulka János együtt cselezik ki a halált Velencében.
