Schmidt Ádám az olimpiai szereplés következményeiről a Mandinernek: a pénztárcájukon érzik majd az érintettek

Nyitókép: MTI/Purger Tamás

***

Számos területen jelentettek be újításokat. Összességében nagy változásokat vezet be a sportirányítás?

Meglátásom szerint igen. Nem is feltétlenül a financiális részre gondolok, hanem hozzáállásban, gondolatvilágban, megközelítésben. Ha ez a program sikeres lesz, akkor egy újfajta szemlélet költözik a magyar sportba. Szükségünk van erre, mert látnia kell mindenkinek azt, ami sok helyen, sokféleképpen hangzik el globális összevetésben: Magyarországon milyen kiemelt helyzetben van a sport. Világviszonylatban ez nincs így. 

Mondana számokat?

Ha megnézzük, hogy a vezető sporthatalmak GDP-arányosan milyen támogatást biztosítanak a sportra, kiderül, hogy nem kiemelkedőt. Itthon különleges helyzetben vagyunk, a magyar kormány valóban stratégiai ágazatként kezeli, és ezt érezhetjük akkor is, amikor költségvetésről tárgyalunk. Megtisztelve érezzük magunkat, és ezt a bizalmat, amelyet kapunk, szeretnénk felhasználni a magyar sport érdekében. 

Pontosan mi a feladatuk?

Kettős célunk van. Az egyik, hogy ezt a fajta olimpiai eredményességet – amit tényleg be kell látnia mindenkinek, hogy egyre nehezebb megőrizni – tartsuk. Emellett minél több fiatalt és középkorút szeretnénk közelebb vinni a sporthoz, amelyen keresztül megszólítanánk őket. 

Amikor 2023-ban elindították a Sportoló Nemzet Programot, arról beszéltünk, hogy nyitottságra lenne szükség a saját területükért, egyesületükért tevékenykedők részéről. Egy tízes skálán hányasra értékeli a magyar sportban élők összefogását?

Szerintem fejlődünk e tekintetben. Az elmúlt két és fél évben számos lépést tettünk annak érdekében, hogy a sportirányítás szereplői kötetlenül, őszintén, nyílt kommunikáció mellett folyamatosan cseréljenek eszmét. 

Meggyőződésünk, hogy komoly tudás, gondolatmenet akkor állhat össze, ha ebbe minél több ember beleteszi a magáét. Ha a sportvezetők abszolút mellérendelt viszonyban segítik egymás munkáját.

Érzi a nyitottságot?

Érzem. Azt tudom mondani, hogy a közelmúltbeli sportvezetői tájékoztatón is minden köztestület vezetője jelen volt. Amúgy napi szinten egyeztetünk velük, a szövetség, egyesületek vezetőivel, kis klubok képviselőivel, sportolókkal egyaránt. Az államtitkárság nyitott, hozzánk kötetlenül be lehet jönni. Mindenre rá lehet kérdezni, mi, miért történt. Ha valakinek van egy jó ötlete, meghallgatjuk, és ha illeszthető a programunkba, be is építjük.

Hogy tudta, tudták elérni, hogy miközben vészjósló pletykák keringtek visszaeső, megnyirlbált támogatásokról, még több is jut 2025-ben a magyar sportra?

Az elsődleges oka biztosan a kormányzat pozitív hozzáállása. Én bízom benne, hogy egy nagyon pici szerepünk talán nekünk is van ebben. Láthatta a kormányzat, hogy mi nagyon vigyázunk az adófizetők valamennyi forintjára. Nem költünk semennyit anélkül, hogy ne lenne kellőképpen alátámasztva sportszakmailag. Amit adunk különböző támogatási keretekből, ellenőrizzük, hogy mire, hogyan lett felhasználva. A legfőbb döntéshozók tudják: a sportba fektetett pénz lehet, nem azonnal, de megtérül. 

Pontosan mire gondol?

Nem feltétlenül a versenysport legmagasabb szintjére gondolok. Egyébként arra is, mert a sporton kívül semmi nem képes arra, hogy például százezreket mozdítson meg, mint mondjuk a labdarúgó Európa-bajnokságon egy magyar gól. Az olimpia több millió embert vonz a televízió elé. A magyar mentalitás olyan, hogyha valamelyik kiválóságunk olimpiát nyer, akkor mi szereztünk olimpiai bajnoki címet. 

Ez mennyire lehet általános vélekedés a mai Magyarországon?

Készítettünk egy közvélemény-kutatást, amelynek az lett az eredménye, hogy a magyar családokban a szülők 77 százaléka örülne annak, ha a gyermeke sportolna. Az ehhez elengedhetetlen feltételrendszer kialakításához, működtetéséhez szükséges komoly központi támogatás. Hogy legyen megfelelő infrastruktúra, szakember, felszerelés és sorolhatnám. Ez az anyagi forrás nem kizárólag az olimpiai eredményességről szól, egy nagyon összetett, komoly költségvetési sorokból álló összegszerűség, ami végül is közös ügy.

Jóval a párizsi játékok előtt megadták a lehetőséget a szakszövetségeknek, hogy maguk fogalmazzák meg az elvárásaikat. Többek között a birkózók, a cselgáncsozók és a sportlövők is elmaradtak a várakozásoktól, az öttusa, illetve a tekvondó viszont aranyérmet hozott. Ha megnézzük a frissített kategorizálást, túl sok változás nincs. Akkor még sincsenek nagy vesztesek és győztesek?

Próbáltuk közösen megtalálni az okokat, hogy miért nem sikerült a vállalt eredményt teljesíteni – nagyrészt sikerült is. Nem feltétlenül arról volt szó, hogy a szövetség nem jól működött, a szövetségi kapitány vagy a sportoló nem tett meg mindent. 

Akkor mi hibádzott?

Amiket feltártunk, legyen az mentális, sportegészségügyi, tudományos háttér hiánya, esetleg nem kellő megléte, próbáljuk kiküszöbölni az LA10 programmal. A 2028-as Los Angeles-i olimpián 10 aranyérmet és/vagy az éremtáblán a legjobb 10 nemzet közé kerülést tűztük ki célul. Azt akarjuk, hogy a jövőben olyan, mint Párizsban, ne forduljon elő azért, mert a fent említett tényezők nem voltak megfelelőek. 

Valóban több magyar érem születhetett volna Párizsban, ha jobb a kommunikáció, kérnek mondjuk segítséget a sportolók, sportvezetők?

Tudnék mondani olyanokat, de nem járultak hozzá, hogy nyilvánosságra hozzam. Volt olyan sportoló, akiről mindenki azt gondolta, vele, körülötte minden rendben van, de sajnos nem volt napi monitoring. Később kiderült, nem volt minden tökéletes. Az LA10 azért jött létre, hogy az ilyen eseteket kiküszöböljük. 

Ezekre a jövőben azonnal reagálni kell, nem fér bele egy-két hónapos, esetleg féléves késlekedés. 

Értem a jó szándékot, de nem túl központosított az elképzelés?

Nehogy bárki félre értse, hogy mi rá akarunk telepedni a sportolókra, a szövetségi kapitányokra, edzőkre – szó sincs róla! Ahhoz azonban, hogy – ha szükség van rá – időben és a megfelelő mértékben tudjunk segíteni, tudnunk kell mindent. Felkértem egy sportvezetőknek szóló előadásra egy kiváló szakembert, aki Gulyás Michelle és Koch Máté felkészítésében vett részt. Elmondta, hogy az Egyesült Államokban minden sportolónak kötelező sportpszichológushoz menni, mert kinézik, aki kihagyja. Nehéz felfogni, milyen nyomást jelent egy olimpia, én maximum a feleségem (Kovács Katalin háromszoros olimpiai bajnok kajakos – a szerk.) elmondása alapján képzelem el. Kultúrát kell kialakítani itthon, hogy ne arra nézzünk ferde szemmel, aki igénybe veszi a sportpszichológus segítségét, hanem követendő példa legyen! Mint a fogorvos, akihez évente kétszer is elmegy az ember, akkor is, ha nincs panasza.