Korábbi szövetségi kapitány a Mandinernek: Nem lesz mészárlás!

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor

***

Közel négy évtizede, az 1984-es rotterdami világbajnoki selejtezőn aratott 2-1-es győzelem óta nem terem babér, még egy döntetlen sem a magyar labdarúgó-válogatottnak Hollandiával szemben. A narancsosok az azóta lejátszott kilenc mérkőzés mindegyikén nem csupán legyőzték, többnyire a földbe döngölték – Illés Bélától Gera Zoltánon keresztül Dzsudzsák Balázsig – a mieinket. 

Meccsenként átlagosan majdnem öt, összesen 38 gólt (!) rámoltak be a kapunkba 7 ellenében. Volt 7-1, 6-1, 4-0 és végül 8-1 a hollandok javára – utóbbi, a 2013 október 11-i amszterdami kivégzés Magyarország legsúlyosabb veresége! Egervári Sándor szövetségi kapitány le is mondott, segítője, Csábi József irányított néhány nappal később, amikor a Puskás Stadionban 2-0-ra nyert Andorra ellen nemzeti csapatunk. Az 57 éves, játékosként válogatott szakember jelenleg az NB II-es BVSC-Zugló vezetőedzője, őt kérdeztük a pénteki Hollandia elleni Nemzetek Ligája mérkőzés előtt.

Miért mészárolnak le bennünket hosszú ideje rendszeresen a hollandok?

Nyilván határeset, mi a mészárlás és mi nem. Valóban az utolsó az volt, de előtte például akadt egy amszterdami 5-3-as vereség, ami szerintem nagyon jó mérkőzés volt. Az nem kérdés, hogy kifejezetten erősek a hollandok. Az elmúlt években volt egy hullámzó időszakuk, az idei Európa-bajnokságon is bizonyították, hogy abból abszolút kilábaltak.

Nem csupán a magyarverésekre gondolva, mi lehet a titkuk?

A holland futball azért annak ellenére, hogy kis ország, hatalmas merítési lehetőséggel rendelkezik. Ha jól tudom, milliós nagyságrendű igazolt játékosuk van, ezzel nem tudjuk felvenni a versenyt. Komolyak a tradícióik is, azt hiszem, el kell ismerni: előttünk járnak.

Akkor most is nagy vereségre van kilátás?

 Természetesen nem mi vagyunk az esélyesek Ronald Koeman csapata ellen, ahogy Németországban sem mi voltunk (5-0-ra veszített Magyarország Düsseldorfban szeptember elején – a szerk.). Azért láthattuk, hogy pont például a Nemzetek Ligája előző kiírásaiban remekül helytállt a csapat, az egy jó kiindulási pont. Azóta folyamatosan átalakul a gárda, mégis van egy állandóság.

Az Ön életében az is jelenti az állandóságot, hogy ha válogatott mérkőzés van, ott ül a lelátón?

Igen, most is készülök a Puskás Arénába.

Játékosként tízszer viselte a címeres mezt, 2010 és 2013 között Egervári Sándor pályaedzője volt. Most milyen szemmel néz egy-egy válogatott meccset?

Kettős érzés, amikor hallgatom a Himnuszt. Egyrészt eszembe jut, amikor játékosként tettem, és teljesen más világ volt számomra. Másrészt eszembe jutnak azok a mérkőzések, amelyeken a kispadon ültem, és az az egy, amelyen megbízott szövetségi kapitány lehettem. Ezek vissza nem térő, pótolhatatlan élmények. Akkor az ember nem biztos, hogy fel tudja fogni, utólag felértékelődik minden.

Edzőkkel, korábbi focistákkal nyilván kivesézik Szoboszlaiék fellépéseit. Melyik tábort erősíti, amelyik kritizál vagy amelyik mindent rózsaszínben lát?

Nem megbántva senkit, hazánk híres arról, hogy a tízmillió szövetségi kapitány országa. Mi azért egy szurkolónál úgy érzem, a futballban jobban benne vagyunk. Persze bennem is megszólal, hogy »ez egy nemzet csapata«, ami a magyar futballt képviseli. És aki abban éli le az életét, az magáénak érzi, és igenis szurkol. A válogatott sikere valahol a mi munkánké is. Próbálom azért reálisan látni a helyzetünket, és nem hurráoptimizmus, ha azt mondom: a magyar labdarúgó-válogatott nagyon komoly utat járt be az elmúlt években.

Egy, éppen az Európa-bajnokság előtt megszakadt 14 mérkőzéses veretlenségi sorozat után idén kissé keresi önmagát a csapat. Mekkora a baj?

Az utolsó két meccs ugyan nem sikerült, de volt már ilyen, amikor az albánoktól oda-vissza kikaptunk. Az a fontos, ne essünk át a ló másik oldalára, sem így, sem úgy! Nem szabad temetni a csapatot, mert Marco már többször bebizonyította, hogy jól kezeli a nehéz helyzeteket. Bocsánat, hogy Marcónak hívom, de jó kapcsolatban vagyok vele, és nagyon tisztelem a munkáját. Szerintem most is nagyszerűen nyúlt emberekhez a sérülések után. Nagy Zsolt megoldja Kerkez helyettesítését, Gera Dániel behívása – remélem, nem cáfol rá – telitalálatnak tűnik. Hétről hétre jól teljesít a Diósgyőrben, igaz, kicsit magasabb pozícióban, nem ebben a játékrendszerben. 

Lépegetünk előre az elmúlt tizenvalahány évben a magyar labdarúgásban, ám nem engedhetjük mi, benne dolgozók, hogy elkápráztasson bennünket a nemzeti tizenegy eredményessége, és azt higgyük,  hogy minden jó.

Edzőként irányította többek között a Honvédot, a Szolnokot a Nyíregyházát, nyáron pedig sikeres kazincbarcikai munka után a szintén NB II-es BVSC-Zugló vezetőedzője lett. A mezőnyben egyedüliként a 9. fordulóig veretlen maradt a kék-sárgákkal, akikkel most a válogatott szünet alatt az előkelő 7. helyen áll, mindössze két pontra a harmadiktól. Ön a helyén érzi magát?

A Kazincbarcikáról már nem nagyon szeretnék beszélni. Egy biztos, hogy kaptam egy lehetőséget a borsodiaktól, hozzáteszem, amikor elfogadtam, mélyponton volt a csapat. Előttem négy edző visszautasította a felkérést... Sikeres másfél évet töltöttem ott, megteremtettük azokat az alapokat, amiket most tovább épít a klub, és tud Lucast, Bódit igazolni. Korábban ez szóba nem jöhetett. Más oka volt annak, hogy váltottam, holott jól éreztem magam. A BVSC-nél viszont nagyon tetszett, hogy egy kultúrát kezdenek építeni az alacsonyabb osztályokból feljebb lépegető egyesületnél. Vannak ilyen tapasztalataim és feladataim is. Úgy érzem, ilyen szempontból jó helyen vagyok. Abban, hogy ilyen gyorsan sikerült összerakni a csapatot, amelyben sokan játszanak a tavasszal éppen bennmaradó együttesből, valamint én is beilleszkedtem, nagy szerepe van Kisteleki István sportigazgatónak. Azért is vagyok jó helyen, mert nem egy túlélési feladatot kell megoldanom. Az első lépés, hogy stabil középcsapattá váljunk, s idővel remélhetőleg még előrébb tudunk lépni.