Felfogtam, de nem hiszem el! Isten Veled, Suhajda Szilárd!

Suhajda Szilárd rögtön olyan volt, mint egy régi barát. Megfoghatatlan, hogy mi áradt belőle, de az az akármi szimplán csak igaz volt. Pózmentes, hiteles, a képességeivel és korlátaival is tisztában lévő ember. Nem szerette a feltűnést, a magamutogatást, nem hódítani akart, hanem mindig magát próbára tenni.

Most is azért indult a világ tetejére, az Everestre, hogy megtudja: képes lehet-e arra, amire oly kevesen. Vajon befér-e abba a két százaléknyi szűk elitbe a világon, akiknek eddig sikerülhetett a lehetetlennek tűnő kihívás. Eljutni a világ legmagasabb pontjára, a 8849 méteren magasodó helycsúcsra, a Mount Everestre, magashegyi teherhordók és extra oxigén nélkül, ráadásul egyedül, a maga erejéből, tisztán, környezetkímélően, valójában csendesen.

Igen, ha rajta múlt volna, szerintem csak akkor szól az egészről, ha sikeresen visszatért, s akkor is csak szerényen, hogy „igen, tudjátok, engedte a hegy, hogy feljussak a tetejére”. Vélhetően ezt mondta volna, mert

valószínűleg, mint minden olyan ember, vagy a természetben saját testi és lelki erejét próbára tenni akaró harcos, aki tudja, hogy dacolni nem, csak fejet hajtani lehet az anyatermészet akarata és ereje előtt.

Tavaly találkoztam először a műsoromban Suhajda Szilárddal, aki Pintér László szakújságíró kolléga társaságában nyűgözött le a beszélgetésünk folyamán szerénységével, józanságával, humorával és persze céltudatosságával, mert az jól látszott, hogy tudja, mit akar és azt is tudja, mire képes.

Keresgettük együtt a biológiai magyarázatot arra, hogy ő vajon miért viseli jobban nagy magasságban az oxigénhiányos – és az emberi szervezet számára természetellenes – állapotot, mint a legtöbb mászó. Nem, nem mint a legtöbb hétköznapi ember, mert a hegymászásnál a hétköznapiság sajnos kizáró ok.

ha nem alkalmas arra, hogy csak egyfelé és lehetőleg befelé figyeljen, ha képtelen elviselni a civilizáció hiányát és ha a komfortzóna szót is félve ejti ki, mert akkor a hegymászás, pláne az expedíciós hegymászás gondolatától is tegyen vaskos hátraarcot.

Szilárd nem ilyen (volt), és szakmailag – amennyire ennyi ideje tartó ismeretségünkből megítélhető – úgy vélem, a lehető legjobban felkészült. Remélem nem jönnek most a károgók, hogyha így vagy úgy felkészült lett volna, ez az expedíció nem így végződik. Mert valójában pontosan sosem tudjuk meg, mennyire állt készen.

Követett-e el ő, személyesen valami fatális hibát, rajta múlt-e, vagy a körülményeken, hogy végül nem járt sikerrel. És amúgy mi a siker? Legalábbis ebben a műfajban mi számít annak?

hiszen az utolsó mért adatok alapján 8795 méteren járt, vagyis nagyjából 50 méterre a csúcstól? Vagy az lenne a siker, ha hamarabb – úgymond „kudarcosan” – visszafordul és épségben megérkezik a 4-es táborba, majd szép lassan vissza-aklimatizálódva a „hétköznapi világhoz”, visszatér a családjához?

Nekünk, itt, a fotelharcosoknak bizonyosan ez az utóbbi a siker, mert ez a józan, ez az okos, ez a bölcs és igen, látszólag ez a felelős döntés. Ha nem másért, akkor azért, mert

Bevallom, alig vagyok képes leütni a múlt időt jelentő „t” betűt, egyszerűen nem viszi a klaviatúra, nem akarja, nem akarom, nem hiszem el.

Pedig a keresésének feladása ezt a valóságot próbálja megértetni velünk.

Mégis azt kérem most sokaktól, felejtsük el azt a teljesen indokolatlan kérdést, hogy „de hát minek ment oda?” Mert ezzel az emberiség egy jelentős százalékának ambícióit próbálnánk meg idézőjelek közé szorítani, azokét, akik mernek ehhez hasonló kockázatot vállalni határaik feszegetése érdekében. Azt is kérem, hogy „ne haragudjunk” Suhajda Szilárdra, ne tekintsünk rá azzal a tehetetlen dühvel, amit sokan, főleg talán a legközelebbi hozzátartozók a gyász feldolgozásának folyamatában biztosan többször átélnek majd a kétségbeesés, a reményvesztettség, a tagadás és a gyötrelmes valóság között hintázva. 

Suhajda Szilárd nagyszerű tanárember (volt), szerető férj és türelmes édesapa, akinek volt egy víziója és megtett érte mindent, hogy a terveit valóra váltsa.

Én lenyűgözve nézem a hozzá hasonló „hihetetlen hősöket”, például a Megszállottak Klubja magyar tagjait. A Mányoki Attilákat, a Besenyei Pétereket, a Fa Nándorokat, a Lubics Szilviket. Azokat a hétköznapi fejjel felfoghatatlan extremitásokat is teljesíteni képes harcosokat, akik

Vegyük tudomásul, hogy ezek az emberek mozgatják a világot, ők értelmezik újra a lehetetlent, ők fedeznek fel kontinenseket, ők repülik át először a La Manche csatornát, ők szállnak a Holdra és ők érik el a világ legmagasabb hegycsúcsait is.

Szeressük őket és legyünk büszkék arra, hogy nekünk is van jó néhány ilyen felfoghatatlan teljesítményre képes zsenink, olyanunk, akik a csúcsok felé vezető úton olykor drámaian elbuknak, hogy másoknak mutathassanak utat akár egy bölcsebb, sikeresebb folytatás felé. Suhajda Szilárd is ilyen. Ilyen volt. Szilárd, aki soha ilyen közel nem járt az éghez, s aki most már – azt hiszem – fölülről simogatja a Mount Everest legmagasabb csúcsát.

Isten Veled, Szilárd!