A Mandiner egy korábbi interjúval köszönti a világ legidősebb olimpiai bajnokát, az ötszörös aranyérmes legendát. Részlet e sorok írója „A Nemzet Sportolói” című, 2020-ban megjelent könyvéből.
- Kislányként nagyon jó kézügyességem volt, igazi művészlélek voltam - meséli Ági néni. - Apámék csellistának adtak, hiszen gyermekként a komolyzene érdekelt, Bartók Béla volt a kedvenc zeneszerzőm. De mivel mozgékony gyerek voltam, kifejezetten zavart, hogy csellózás közben állandóan ülni kellett. Érdekesség: mivel volt egy kilenc évvel idősebb lánytestvérem, apám mindenképpen fiút várt. Ez nem jött össze, de ő abszolút fiúként kezelt. Egy igazi sportember volt, így a zene mellett egyáltalán nem otthonülő életmódot folytattunk: nyáron hegyet másztunk, eveztünk, úsztunk, télen síeltünk. Fiatal lányként igazán gondtalan életem volt.
- Az „Egy olimpiai bajnok három élete” című önéletrajzi könyvében arról is ír: ebben az időben még nevet is változtatott…
- A német megszállás idején egyetlen fontos dolog volt: a túlélés. Kleinről már korábban magyarosítottunk Keletire, de én biztos, ami biztos, szereztem hivatalos papírokat, és már Juhász Piroska néven álltam először háztartási alkalmazottnak, majd szűcssegédnek. A munkaadóim tudták, hogy zsidó vagyok, de őket ez nem érdekelte, és nem is árultak el… Ezen kívül, hogy legalább a mindennapi betevőnk meglegyen, szenet hordtam, bútort is pakoltam. Drága, jó édesapámnak köszönhetően, alacsony termetem ellenére, jó fizikummal rendelkeztem, s ekkor már tornásztam is. Amit persze, a háború miatt szintén fel kellett függeszteni.
Edzés az erdőben, titokban…
- Így is 18 évesen kezdte a sportágat. Manapság már az ilyen korú lányok visszavonulnak…
- Ó, kérem, más világ volt az akkor! Mivel az alapok megvoltak, s állítólag tehetséges is voltam, gyorsan fejlődtem. S persze, az is sokat számított, hogy a német megszállás alatt (amikor csak tehettem) kimentem az erdőbe, és titokban edzettem, végeztem különböző gyakorlatokat. Nem akartam, hogy lássák: „Juhász Piroska” milyen jól tornászik… A háború után, 1946-ban már teljesen a sportágnak éltem, bár a balszerencse még ekkor is üldözött, hiszen az 1948-as londoni játékok versenyei előtt két nappal lesérültem, így nem vehettem részt a viadalokon. Jólesett, hogy a lányok azt mondták: ha én is velük vagyok, biztos, hogy összejön az aranyérem.
- Végül a sors igencsak kárpótolta, hiszen ötszörös olimpiai bajnok lett (1952. Helsinki, talaj, 1956. Melbourne talaj, gerenda, felemás korlát, kéziszercsapat). Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy 35 évesen volt a világ tornasportjának a királynője…
- Abban az időben tényleg semmi más nem érdekelt, csak az edzések. Persze, szerencsés alkatom is, de akkoriban a Testnevelési Főiskolán annyit edzettem, amennyit akartam. S a rengeteg munkának meg is lett az eredménye.
Az egyik edzés előtt valahogy bejutottam a forradalom után bezárt, és tankokkal körülvett sportcsarnokba. Éppen el akartam kezdeni az edzést, amikor egy golyó pár centivel mellettem csapódott a földbe. A megrémült portás is csak annyit mondott: azonnal távozzak, ha kedves az életem! Melbourne előtt az is motivált, hogy Vera nővérem ekkor már Sydneyben élt, így megvolt a lehetőség arra, hogy meglátogassam őt. Egyébként is imádtam utazni, és a kommunista Magyarországról csak a sport révén nyílhatott meg számomra a világ.
A melbourne-i aranyak titka: „El tudtam feledni az otthoni borzalmakat”…
- A melbourne-i játékokon szerzett négy aranyérem után már nem is tért haza…
- Nem bizony, mert a kommunizmust nagyon utáltam! A szőnyegen pedig sérülten is elértem, amit akartam, de a sikerhez a felkészültség és a szerencse is kellett. S persze a nővérem személyes jelenléte is rengeteget számított. Ki tudtam zárni a külvilágot, el tudtam feledni az otthoni borzalmakat, a politikai történéseket, s amikor kezdődött a verseny, mindig képes voltam arra, hogy megnyugtassam magam. Ez volt a sikereim titka. Egyébként az összes szám közül a talaj volt a kedvencem, hiszen egykori csellistaként nagy élmény volt, hogy komolyzenére végeztük a gyakorlatokat, s még a koreográfia készítésébe is besegíthettem.
- Alig több mint egy évet élt csupán Sydneyben. Miért?
- Tudja, hogy van ez? Pár hónapos kint lét után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem Ausztrália lesz az új hazám. Először egy gyárban kaptam munkát, lemezjátszók alkatrészeit kellett összeszerelnem, de a munkatársak rám szóltak: ne dolgozzak már annyira lelkesen! Ekkor már tudtam, hogy nekem innen távoznom kell, mint ahogy azt is: a kommunista Magyarországra biztos, hogy nem térek haza! S közbejött a szerelem is. Megismertem gyermekeim apját, Bíró Róbertet, aki újságíróként dolgozott. Közösen döntöttünk úgy, hogy Izraelben telepedünk le.
- Ahol tevékeny részt vállalt a tornasport beindításában…
- Annyira nem volt még izraeli tornasport, hogy miután testnevelő tanárként elhelyezkedtem, kezdő lépésként magam vásároltam meg a tornaszereket, s csak ezután kezdhettem el az oktatást. Rövid idő múlva már a helyi főiskoláról is megkerestek, s felkértek a tornatanszék vezetésére. Huszonkét évig dolgoztam ebben a munkakörben.
„A sikerek mellett annyi borzalom ért, hogy mindezt csak pozitív gondolkodásmóddal lehetett túlélni”
- A nyolcvanas évek elején látogatott először haza, s a rendszerváltás után itthon töltötte a nyarakat. Hadd udvaroljak egy kicsit: ilyen szép kort megélve is tele van vitalitással, életkedvvel…
- Akkor nézzen csak ide! Egy-két nyújtógyakorlatot még bármikor megcsinálok, de sajnos a spárga már csak melegítőben megy. De azért hamar el is fáradok. Korábban, amikor itthon voltam, sosem hagytam ki, hogy ne menjek el úszni, vagy például ne nézzek meg egy színházi előadást. Manapság már egy kellemes séta vagy egy jó sütemény jelenti a kikapcsolódást.
- Miként fogadta, hogy az elsők között választották be a Nemzet Sportolói közé?
- Természetesen nagyon jól! Hiszen ez sok pénzzel is jár! (Nevet.) De komolyra fordítva a szót: örülök, hogy nem felejtettek el, bár engem sosem az anyagiak motiváltak a pályafutásom során, hanem az, hogy világot láthattam.
- Irigylésre méltó, hogy bármilyen nehéz sorsa is volt, mosolygós, vidám, igazán pozitív személyiség maradt…
- Tudja, a sikerek mellett annyi borzalom is ért, hogy mindezt csak így, pozitív gondolkodásmóddal lehetett túlélni. Bármi is történt, nem emlékszem rá. Illetve: ma már csak a szépre emlékezem…
Nyitókép: Életkedvét mindig megőrizte! Fotó: MTI/Kovács Tamás
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Dömölky Lídia kapta a legtöbb voksot a szerdai szavazáson, így a Nemzet Sportolói az olimpiai bajnok tőrvívót jelölték új tagnak maguk közé.
Keleti Ágnes halála után rögtön elindult a találgatás és az érvelés arról, kik a legesélyesebb utódok? Sorra vettük a legendákat, akik közül kikerülhet a Nemzet Sportolója.
Csisztu Zsuzsa sportújságíró, többszörös tornászbajnok és olimpikon életére különösen nagy hatással volt Keleti Ágnes. A legemlékezetesebb pillanatokról beszélgettünk.
Hogyan teltek a legidősebb élő olimpiai bajnok napjai? Mi érdekelte gyerekkorában? Mi volt a kedvenc versenyszáma? Az egy héttel a 104. születésnapja előtt elhunyt Keleti Ágnesre emlékezünk.
A Kozma utcai izraelita temetőben megtartott szertartáson több százan vettek részt és búcsúztak egy-egy szál virággal a világhírű tornásznőtől, aki éppen január 9-én töltötte volna be 104. életévét.
Nem megy el a rivális.
A négyéves Medárd napok alatt belopta magát egy ország szívébe. Hőstettét és helytállását jó ideig nem fogjuk feledni. De egyre több helyen felmerül a kérdés, hogy is írjuk helyesen az életet mentő köszönését. Utánajártunk!
