az USA elleni bravúrt a végjátékra terveztem, de így sem volt olyan rossz…
Egyértelmű, hogy kapitányi korszakom legnagyobb bravúrját vittük véghez. Az amerikai extraklasszisok nem értették az egészet, még a mérkőzés vége felé sem hitték el, hogy véget ért egy nagy korszakuk – legalábbis ami a veretlenségük elvesztését illeti. De ahogy jeles elődöm, Kemény Dénes is említette: ez a pofon is kellett ahhoz, hogy feltüzeljék magukat, és végül megnyerjék az olimpiát, jelzésértékű, hogy az egyik legjobb európai válogatottat, a spanyolokat 9 góllal verték a fináléban.
Hogy hogy nem tudtunk ebből a világraszóló bravúrból annyi erőt meríteni, amely egészen a döntőig repített volna minket? Vagy ennyire még nem volt „kész” a magyar válogatott?
Az a probléma, és ezt persze, tudtuk előre, hogy nagyon hosszú volt az olimpia, másrészt rendkívül összesűrűsödött a mezőny, nem véletlen, hogy nem csak a női olimpiai bajnok, hanem a férfiak mezőnyében győztes Szerbia sem úszta meg vereségek nélkül.
Térjünk vissza a csoportmeccsekhez: Japánt és Kínát egyaránt „sötét lóként” aposztrofáltuk, amely be is jött: a házigazdákat nehezen vertük (17-13), Kínától pedig ki is kaptunk (9-11). Váratlanul érte? Lehet azt mondani, hogy a mi lányainknak is jót tett ez a vereség?