William Gallas: Szoboszlai Dominik Puskás Ferenc után a második legnagyobb magyar labdarúgó lehet!
A korábbi francia világsztár szerint Szoboszlai akár a világ egyik legjobb játékosává is válhat.
A mai fiatalok és örökifjak bepattantak a kocsiba és irány München. Ott kell lenni, hisz sorsdöntő Eb-meccset játszik a magyar válogatott. Akik ott voltak öt éve Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban, Toulouse-ban azok többsége ott lesz Münchenben is. Ma ennyire egyszerű ez. Nem volt ez mindig így.
Azon szerencsések, akik a működésképtelen szocializmus idején néhány napra elhagyhatták Hegyeshalomnál az országot, és nem álltak meg Bécsnél, biztos, hogy Münchenig autókáztak. Mert az volt maga a kapitalizmus, az itthon tiltott dolgok kánaánja, a jövő évszázad városa. München volt a ’80-as évek magyar emberének a csoda!
Az persze senkinek nem jutott eszébe, hogy a szűkös valutakeretből focimeccsre menjen, hisz kellett a pénz almaillatú szappanra, dobozos sörre, nyugati nyomású bakelit lemezre és magnókazettára. Csak a szocializmus törvényszerű pusztulása után mert olyan eretnek dologra gondolni magyar ember, hogy meccset nézzen Münchenben.
A két világrend és gondolkozásmód közti különbségről kár is beszélni, a szemléletmód-változás egyik jellemzője pedig az, hogy ma már azért is beül valaki az autóba (száll vonatra, buszra, repülőre), hogy egy focimeccs miatt utazzon a bajor fővárosba.
Akik közül nyilván senki nem gondol sörrel-üdítővel a kezében arra, hogy mekkora történelmi múltra tekint vissza honfitársaink errefelé való kalandozása.
Pedig a X. században még épphogy „hont foglaltunk”, még államot sem alapítottunk, de már szűknek érezték eleink a rendelkezésre álló területet. Mivel keletről jöttek, és azt a környéket már unták, ezért nyugat felé kacsintgattak. Egészen lelkesen, és egészen erőszakosan keltek útra, és nem szappanért vagy Deep Purple lemezért. Kevés helyen látták őket szívesen, a mai Németország területén sok helyen hangzott el a fohász: a magyarok nyilaitól, ments meg Uram minket! Évtizedekig sikeresek voltak a hadjáratok arrafelé, ám 955-ben az Augsburg melletti Lech-mezei csatában Lehel és Bulcsú serege megsemmisítő vereséget szenvedett.
Ez a győzőknek akkora siker volt, hogy a német történetírás gyakran a német nemzet születésének aposztrofálja ezt a diadalt. A magyarok viszont ezt követően jobbnak látták, ha békés szándékok vezérlik őket, ha Bajorországban járnak. Ennek a nagy barátkozásnak a csúcspontja volt, hogy Szent István királyunk Gizella személyében bajor hercegnőt vett feleségül. Majd a történelem során többször is közel került (már csak a földrajzi távolság okán is) a két ország, a két nép. Elég talán Zsigmond szerepét megemlíteni, aki a XV. században magyar, német, cseh királyként és német-római császárként a kontinens legnagyobb uralkodója volt. 1411-ben Frankfurtban koronázták német királlyá, de a birodalmát Budán rendezte be.
Zsigmond után, és a törökök megjelenésével átalakult a két ország viszonya, Magyarország függetlenségét erősen korlátozta a Habsburg-házhoz való viszony. A németek szárnyaltak, a magyarok már akkor is próbáltak lépést tartani a nyugati kultúrával. Építészetben, irodalomban, zenében.
Amikor nálunk Tinódi Lantos Sebestyén „summáját írta Eger várának”, akkor arrafelé is még ezzel az epikus költészettel szórakoztatták a népet az arra hivatottak.
Amikor a XVII. században Johann Sebastian Bach, a polifon, többszólamú zene atyja alkotott, nálunk a hajdú táncok, a kontinens tőlünk nyugatra eső részén „ungaresca”-knak hívott mulatságok voltak divatban.
A világ újra felosztására tett kísérlet során Magyarország Németország oldalán harcolt, az I. világháború közös elvesztése után viszont komoly területi veszteség csak a mi hazánkat érte. A II. világháború után viszont Németországot is, melyet a győztes hatalmak ketté osztottak.
A hivatalos magyar politika a Német Demokratikus Köztársaságot jelölte meg számunkra „barátnak”, az átlagember viszont inkább a Német Szövetségi Köztársasághoz vonzódott (volna). A két állam újraegyesüléséhez hazánk is hozzájárult, amikor kinyitotta nyugati határait az NDK menekültek előtt, 1989-ben. Ekkor már a sport terén is komoly vetélkedés volt a magyarok és a németek között. Érdekes, hogy pont fociban nem volt ez olyan gazdag, mint amilyen lehetett volna.
A foci pályán a magyar válogatott tagjai eddig 34 alkalommal találkoztak Németország (és az NSZK) játékosaival, és 15-ször az NDK focistáival. A csak 40 évig létező keletnémet nemzeti 11-el a sorsolások szeszélye folytán több tétmérkőzést vívtak. Szám szerint nyolcat, mindet a ’60-as években. Mindegyik találkozó a selejtezőkben volt, kettő Eb-selejtező-sorozatban, kettő vb-kvalifikáció során. Mindegyik alkalommal Magyarország jutott tovább. Ezen tökéletes mérleg már nem is fog javulni, ugyanis az NDK (az ott lakók nagy örömére) 1990 óta nem létezik.
A két német állam létrejötte előtt mindössze egy tétmérkőzést vívott Magyarország és Németország, még az 1912-es olimpián. Egy nagyon furcsa lebonyolítás keretében, ugyanis a tornáról kieső csapatok egy vigaszágon még játszogathattak egy kicsit. Ezen a meccsen Magyarország nyert 3-1-re. A II. világháború után az NSZK-val (majd egyesített Németországgal) vívott összes tétmérkőzés eredményét mindenki tudja. Azok is, akiknek a szülei sem éltek még ezen meccsek idején. Ugyanis mindössze két ilyen volt, az is két héten belül. Az egyik egy csoportmérkőzés az 1954-es világbajnokság végjátékában, a másik a finálé. Az elsőn
A két héttel későbbi mérkőzésen aztán 3-2-re visszavágtak a németek, de engedelmükkel ebben az esetben eltekintenék az elemzéstől és inkább idéznék egy anekdotát a legutóbbi ellenfelünkkel, Franciaországgal kapcsolatban. A legendák szerint a versailles-i parkban a hazánkból érkezett turistacsoport tagjainak a következőket mondta a magyar idegenvezető, miközben rámutatott egy gyönyörű épületre: „Kedves utasok! Itt most rengeteg pénzt spórolunk meg a belépőkön, ugyanis ide magyar ember be nem teszi a lábát. Ez ugyanis a Trianon-palota.”
Ezen elv alapján magyar ember nem beszél az 1954-es vb-döntőről sem. Csak reménykedik, hogy a maiak Münchenben vágnak vissza azért a berni vereségért. Bármilyen hihetetlen, de ez az első lehetőség, ugyanis az elmúlt 67 évben a magyar válogatott nem játszott tétmérkőzést a Német Szövetségi Köztársaság válogatottjával.
A nyitóképen: Bern, 1954. július 4.Fritz Walter német (b) és Puskás Ferenc magyar (j) csapatkapitány zászlót cserél, középen William Ling angol játékvezető a svájci labdarúgó-világbajnokság döntőjében játszott Magyarország-NSZK mérkőzés előtt - reprodukció.(MTI Külföldi Képszolgálat).