Nem tudok jó emberré válni, nem vagyok képes sem az emberiséget, sem önmagamat megváltani, még a karácsonyfát sem tudom méltósággal befaragni.
Nyitókép: Keresztény zarándok imádkozik a betlehemi Születés templomának altemplomában 2024. december 24-én. Az altemplom pontosan azon a helyen, abban a barlangban épült, ahol a keresztények hite szerint Jézus megszületett (Fotó: MTI/EPA/Atef Szafadi)
***
December 22.: ideje befaragni a fát. Egy „kicsit” vastagabb a törzse, mint a tavalyinak. Persze nincs szerszámom, az előző évben tizenöt perc alatt végeztem egy darab csavarhúzóval és egy kalapáccsal. Idén egy órányi erőlködés után egy csavarhúzóval lettem szegényebb: naná, hogy elgörbült. Felhívom a szomszéd utcában lakó barátom: persze, hogy ad valamit, holnap mehetek érte.
December 23.: van egy kölcsönfűrészem és egy kölcsönpontozóm. Jobb, mint a semmi. Újabb félórányi erőlködés után megtalálom az egyetlen valamennyire működő módszert: a fát a talpa felől meghúzom párszor fűrésszel, majd a megkezdett menetbe beleütöm a pontozót és nagy nehezen valahogy lehántom a feljövő, de továbbra is makacsul egymásba kapaszkodó rostokat.
Ahogy ütöm be a pontozót a fába, minden fémes pattanás képzettársításos villanást okoz a fejemben: lakossági Thomas Mannként megállapítom, mennyire szimbolikus, ahogy a Bárányra várva a keresztfa szögeihez hasonló fémtárgyat ütök a karácsonyfába. Aztán,
engedve elmém felszínes csapongásának, mindjárt azt is „bölcsen” nyugtázom, hogy tulajdonképpen ez az idegesítő tortúra szükséges egy férfinak karácsonykor. Bíbelődni kell kicsit a fával, legalább az évben egyszer, megemlékezve a jóságos ácsról, aki Dávid házába fogadta az Isten fiát. Persze trágár bosszankodásaim hamar beszennyezik derűs lelkiállapotom.
Felnézek a házi oltárról letekintő szakira, Szent Józsefre, kérdezném tőle, hogy jól csinálom-e, de úgysem szólal meg. Szerényen csöndben marad, mint mindig, egész életében. Egyébként se tudna sok jót mondani arra, amit csinálok – sem szakmailag, sem emberileg.
Még egy óra szenvedés. Elfogy a türelmem: felhívom apámat, megkérem, hozza át a családi örökség egyik legfontosabb darabját, a favéső készletet. Kívánságom teljesül, a faragás ezután hamar el is készül, de túl nagy a fa és túl könnyű a talp, dőlni kezd. „Azzanyád!”.
Apám nyugtat, van nála damil. A csendesen tűrő apák védőszentje, ha nem is szólt semmit, azért mégiscsak közbelépett! Az se érdekel, ha két csavar kerül a parkettába, de ennek a fának ma estére állnia kell!
Elégedetten nézem a feldíszített fát és azon gondolkozom, elrontsam-e az estémet is a legújabb, bibliai témájú Netflix-filmmel.
Mary, magyarul Mária a címe, és a Megváltó anyjáról szól. Megnézem az előzetest. Tisztességes látvány, Anthony Hopkins is benne van, mégsem érdekel. Most nem. Elsőre is átjön, hogy egy mozgalmi darab, amely az üdvtörténetet beleerőlteti a női egyenjogúságért folytatott küzdelmek történetébe.
Az evangéliumokból eddig is tudható volt, hogy a nő méltósága legalább azonos a férfiéval. Legalább! Mégis, valahogy ez a film bűzlik. Kevésnek tűnik, igen kicsinykét foghat meg ahhoz az eszkatológiához képest, amelynek a Krisztusra váró ember állandó tudatában van.
Mert valljuk be: a mindenféle emancipáció kérdése ugyan fontos téma lehet, mégis parányi jelentőséggel bír ahhoz képest, hogy volt egy eljövetel és lesz még egy, az utolsó. Inkább nem kockáztatok ezzel a filmmel most, a várakozás utolsó pillanataiban. Intellektuálisan érdekel az Államok két partvidékének Máriája, de ma az előttünk álló ünnep a fontos, majd legközelebb megnézem. Akkor majd végiggondolom töviről hegyire, hogy miért vannak a filmben olyan ruhába öltöztetve az asszonyok, mint a Szolgálólány meséjében, és talán arra is kitérek, miért abban a Máriában hiszek, akinek nem voltak szülési fájdalmai (a teológiai érveket most félretéve: mert hinni csak benne érdemes – a szülési fájdalmakat átélő és bátran elviselő nőkben nem kell hinnem, sokat ismerek).
Karácsonykor nem az ideig-óráig fontos, jelentős társadalmi mozgalmakat ünnepeljük.
Nem eshetek most abba a kísértésbe, hogy elég csak JÓEMBERRÉ válnom, hogy jó keresztény legyek. Hiszen valójában nem tudok jó emberré válni,
nem vagyok képes sem az emberiséget, sem önmagamat megváltani, még a karácsonyfát sem tudom méltósággal, nemiszervek emlegetése nélkül befaragni (és ennél nagyobb bűneim is vannak).
„Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” (Mk 10,18). Egy jó ember – a szó valódi értelmében – tehát született nekünk.
Őt ünneplem karácsonykor, Őt várom most is, és reszketve, de egyben izgatottan, örvendezve várom, hogy újra eljöjjön „ítélni élőket és holtakat”.
Ebben az ellentmondásos félelem-örömben van lelkem legmélyének nyugalma is. Ott, ahol minden mozgalom, politika, társadalmi ügy parányira zsugorodik a végső dolgokkal összemérve.
Rosszul mérte fel a nyíregyházi rendezvény szervezője, mennyire nyitottak a karácsonyi dalokra a Tisza Párt hívei. Mint a kommentekből látszik, semennyire, a szeretetről szóló dalokra gyűlölködő üzenetekkel árasztották el a csatornát.
Egyre többe kerül a terrortámadások elleni védekezés, az önkormányzatok lassan kifogynak a pénzből.
A Nemzet Főterén hétfőn kerül a helyére a tűzoltók és a katonák segítségével.
A miniszterelnököt a milliós brüsszeli bírság sem tántorítja el.
A világ túl nagy befolyással bír az istenképünkre (is). Mintha mi tudnánk jobban mindent – mintha mi lennénk a középpontban. Alázat nélkül nem fog menni. Vágvölgyi Gergely írása.
A német kancellárt felháborítja, hogy már a kisebb német városokban sem rendezhetőek meg a karácsonyi vásárok biztonsági protokoll nélkül.
Rengeteg embert vizionált a baloldali politikus.
Egyre mélyülő gödörben a tolnaiak.
