Jó ilyenkor a csendnek támasztani a létrát

Éppen Hanna lányukat emlegették, amikor megérkeztem, és azt, hogy lassan ismertebb lehet, mint a szülei. Tényleg így van?
Kelemen Barnabás: Hogy mi mennyire vagyunk ismertek a zenészvilágon kívül, és ez számít-e az életben egyáltalán, azt nem tudom. Egy biztos, Hanna színésznőként egyre inkább rátalál az útjára, aminek természetesen nagyon örülünk. Olyan sokat nem tudunk hozzátenni a dologhoz, mint ha zenész lenne, de lelkesen szurkolunk neki.
Kokas Katalin: Mondjuk az elég érdekes érzéseket hív elő, amikor a lányod első csókját, amit a színpadon Júliaként kap, a közönség soraiból nézed végig. Az pláne, amikor látod, hogy a Veszedelmes viszonyokban megrontják, a Chicagóban meg ő a gyilkos utcalány. Hamarosan kijön az első film, amelyben főszerepet kapott; a Majdnem menyasszony szerencsére egy nagyon kedves kosztümös-romantikus nagyjátékfilm.

Nem nagyon üres a ház azóta, hogy a glasgow-i Royal Conservatoire of Scotlanden tanul színészetet, Gáspár fiuk pedig Londonban hegedű-ösztöndíjas?
K. B.: Azért a két kicsi nyüzsög eleget, nem mondanám, hogy unatkozunk. És kimondva-kimondatlanul ez volt a mestertervünk: szilárd alapot adni minden gyerekünknek, hogy onnan szabadon, a saját képességeik, vágyaik szerint elrugaszkodhassanak. Nem mi erőltettük ezeket az iskolákat, ők találták ki maguknak. Hanna nem először kezdett egyébként ilyen akcióba; tizenöt évesen modellként kétszer is eltöltött hosszabb időt egyedül Tokióban – a maximális bizalmunk mellett. Gáspár meg egyszer csak odaállt elénk, és közölte, ha törik, ha szakad, ő bizony a Yehudi Menuhin Schoolban fog tanulni. Annyi előzménye volt persze az egésznek, hogy az általunk szervezett Fehér Ilona nemzetközi hegedűverseny résztvevőit Gazsi már régóta – versenyzőként is – testközelből figyeli, így pontosan látta, a legjobb növendékek, tanárok honnan érkeznek. Szép csendben felmérte a terepet, és átgondolta, melyik suli lenne neki a legjobb a fejlődéshez. A konkrétumokról akkor értesültünk, amikor már önállóan, angolul és németül is beadta a jelentkezését, és csak az online meghallgatás, illetve a szülőkkel való beszélgetés volt hátra.
K. K.: A környezet szuper biztonságos, túlzás nélkül olyan, mintha Roxfortban lenne: nemhogy a növendékek nem jöhetnek ki, mi is csak szigorú egyeztetés után mehetünk be. Telefonon viszont, ahogyan Hannával is, napi szintű kapcsolatban vagyunk, erre kölcsönös az igényünk. És, úgy hiszem, ez jól mutatja, talán nem gondoltuk rosszul, hogy a gyerekeinket az első perctől önállóságra neveltük, hogy ne féljenek a saját döntéseiket meghozni. Ehhez az is kellett, hogy ne legyenek burokban. Születésük óta mind a négyet vittük magunkkal mindenhová, ahová csak lehetséges volt: próbára, koncertre, fesztiválra, turnéra. Bőségesen megtérült az extra energiabefektetésünk. És ha mégis, mondjuk az iskola miatt, itthon kellett hagyni őket – a leghosszabb ilyen idő egy-egy hathetes dél-afrikai, ausztrál és indiai turné volt –, mindig számíthattunk a családra, a szüleinkre. Ez az erős, szeretetteljes háttérre minden tekintetben tudtunk, tudunk támaszkodni, és remélhetőleg a mi gyerekeink is ezt érzik, ha ránk gondolnak.