Az ENSZ bakui klímacsúcsán újra a zöldátállás költségeiről szólt a vita. A fejlődő országok ugyan évi 1300 milliárd dolláros átállási támogatásra kaptak ígéretet, ténylegesen csak 300 milliárdot szavaztak meg a fejlett országok. A jóváhagyott pénzek ütemezése is kérdéses.
Nyitókép: Az ENSZ 29. nemzetközi éghajlatváltozási konferenciájának logója az eseménynek otthont adó bakui épületnél november 20-án
Fotó: MTI/EPA/Anatolij Malcev
A szerző a Makronóm Intézet elemzője
Vajon hozott-e valódi előrelépést a COP29? Ez a kérdés szinte minden klímacsúcs kapcsán felmerült, és az azeri fővárosban november 24-én egy látványos globális nyilatkozattal záruló esemény is inkább egy távoli jövőbe tolt „talán” választ jelent. Az elfogadott zárónyilatkozat szerint az új klímafinanszírozási célkitűzés (NCQG) konkrét ígéretei hervasztóak. Igaz, azt sikerült elérni, hogy a fejlettek írásba adták: törekszenek rá, hogy a következő tíz évben a fejlődő országok elvben akár évi 1300 milliárd dollárnyi klímafinanszírozást is kaphatnak majd tőlük. Az is siker, hogy a fejlettek az NCQG alapszintű finaszírozásában végül nem évi 250, hanem 300 milliárd dollárra tettek vállalást, ami pozitív üzenet.
Jó hír a friss zárónyilatkozat kapcsán, hogy a téma szakértői, illetve a fejlett világ vezetői legalább abban egyetértenek, hogy az ENSZ korábbi klímakonferenciáin lefektetett évi 100 milliárd dolláros klímafinanszírozási cél már régen nem elégséges. Viszont ezt a 2009-ben elfogadott 100 mil-
liárdos keretösszeget is csak igen lassan, néhány éve érte el a világ. Holott a fejlődő országok – legtöbbször jogos – igényeihez képest ez csepp a tengerben. Az is kérdés, hogy a most elfogadott nyilatkozatban vállalt évi 300 milliárdos keretösszeget mikor érik el. Az sem dőlt el, hogy a pénzt zömmel hitelként, államadósságukat növelve hívhatják majd le a fejlődők, vagy jobbára támogatási formában kapják. A nyilatkozat kedvez a fejlődő országoknak, hiszen úgy fogalmaz: törekedni kell arra, hogy az adósságaik az új klímafinanszírozás miatt ne növekedjenek, de erre nem kaptak garanciát a szegényebb államok.
A fejlődőknek is fontos gesztus, hogy – amolyan távoli ígéretként, de – viszontlátják az 1300 milliárd dolláros szintet. Ez valóban ígéretes eredmény, ám szakértői számítások szerint az alkalmazkodás, a kibocsátáscsökkentés és a klímakárok kezelése már most évente 1000-2000 milliárd dollárt igényelne globális szinten. Nagy kérdés most, hogy az elvben elhatározott, ám tényleges kötelezettségvállalásban visszafogott forrásnövelés vajon mikor és mennyiben jelenti a tőkeáramlás valódi felgyorsulását, azaz a tényleges beruházások vagy a fenntarthatóságot előmozdító kutatás-fejlesztés felpörgetését. Ugyanis az eddigi támogatási mechanizmusok sem mindig voltak átláthatók, ami nemcsak a bizalmat, de a reményt is aláássa a tekintetben, hogy a frissen elért eredményeket miként lehet átültetni a gyakorlatba.
A kompromisszumos zárónyilatkozat mellett ígéretes az a két kezdeményezés, amelyről néhány nappal korábban született érdemi döntés. Az egyik a nemzetközi szén-dioxid-kvóta piacának megújulása, a másik pedig a veszteség- és káralap (LDF) létrehozása.
A megújuló szén-dioxid-kvóta-piac alapvetően eltér az eddigitől, mivel a párizsi megállapodás 6.4-es cikkelye alapján nemcsak EU-s, hanem globális kereskedelmet tesz lehetővé. A bevezetni tervezett rendszer célja a kvóták árának csökkentése azáltal, hogy több kvóta jelenik meg a piacon, a jövőbeni eladások mennyiségét viszont korlátozza, így tartja fenn a piaci stabilitást és ösztönzi a vállalatokat a kibocsátás tényleges csökkentésére. Ezenkívül az ingyenes kvóták fokozatos megszüntetése és a piaci stabilitási tartalék bevezetése révén drágábbá válik a kvóták vásárlása, ami valódi gazdasági ösztönzőt teremthet. Az új rendszer akár évi 250 milliárd dollárral csökkenthetné a klímatervek költségeit. Emellett 2050-re az ENSZ azt ígéri, hogy ezen az egységes piacon már évi 1000 milliárd dollárnyi nagyságrendben kereskednek a kvótákkal. Mindkét ígéret jól hangzik, de eddig sem volt mindig egyértelmű, hogy az ilyen piacok kellő hatékonysággal segítik-e a kibocsátás csökkentését, vagy csupán egy eszközt jelentenek a fejlett államok kezében, hogy elodázzák a valódi lépéseket.
A kvótakereskedelem lényege, hogy a részt vevő országok, illetve cégek számára egy emissziós engedélyt állítanak ki, amely lehetővé teszi számukra, hogy meghatározott mennyiségű szén-dioxidot bocsássanak ki. Ha valaki túllépi a kvótáját, akkor engedélyt kell vásárolnia olyanoktól, akik kevesebb szén-dioxidot bocsátanak ki.
A másik említett eredménynek, a veszteség- és káralap létrehozásának nemes célja van: segítséget nyújtani az éghajlatváltozás által sújtott, sebezhető országoknak. A következő négy évre most megszavazott 300 milliárd dollár azonban csupán irányadó keretösszeg, kérdéses, hogy honnan érkezhet forrás. A terv, hogy 2025-től már hozzáférhetővé válnak az LDF egyes összegei, de kérdés, hogy időben megérkeznek-e és elegendők lesznek-e a leginkább rászorulóknak. Ez a 300 milliárd dollár része az NCQG-nek, vagyis nem pluszként adódik a meghatározott éves összegekhez.
A két legnagyobb kibocsátó, Kína és az Egyesült Államok magas rangú vezetői távol maradtak a csúcstól, ez szintén sokat levon a jelentőségéből – nehéz nem észrevenni, hogy a globális elköteleződés finoman szólva ingatag. A konferenciára időzített becslés alapján a 2030-ra vállalt célok elérése már most valószínűtlen, főként a gazdasági növekedés előrejelzéseinek tükrében.
A grandiózus ígéretekkel szemben a valóság kijózanító. A vita lényegében ott tart, hogy a fejlett országok miből teremtsék elő azt az összeget, amelyet a fejlődőknek most beígértek. És ez csak a kibocsátáscsökkentés, illetve egyéb klímavédelmi célok rendszere: az LDF-en kívül ugyanis kevés figyelem hárul a klímaváltozás hatásainak mérséklésére. Pedig az aszályok, hőhullámok, erdőtüzek, áradások és más szélsőséges jelenségek okozta károk enyhítésén túl a felkészülésre is óriási összeg kellene, a gátépítéstől az öntözési lehetőségek bővítésén át az energetikai hálózatok korszerűsítéséig, hogy például a növekvő számú e-autók és az egyre általánosabb klimatizálás igénye is kiszolgálható legyen.
A bakui klímacsúcs megnyitóján İlham Əliyev azeri elnök köszöntője után Muxtar Babayev ökológiai miniszter úgy nyilatkozott, hogy a párizsi klímacsúcs óta most jött el az igazság pillanata. António Guterres ENSZ-főtitkár ehhez hozzátette, hogy ez a bizonyos igazság évi 9 százalékos kibocsátáscsökkentést követelne meg, ehhez képest a globális emisszió nemhogy nem csökken, hanem egyenesen nő: 2015 óta 8 százalékos emelkedést tapasztalhatunk, idén pedig további 0,8 százalékos növekedés várható. Giorgia Meloni olasz miniszterelnök is kénytelen volt elismerni, hogy a népesség és a gazdaság folyamatos növekedése elkerülhetetlenül magával húzza az üvegházhatású gázok kibocsátását.
A közeljövőben a globális össztermék várhatóan évi 3-4 százalékkal bővül, ami 2030-ra összességében 20-25 százalékos növekedést jelent. Bár a fejlett országokban a zöldgazdaság előretörése miatt a GDP bővülése viszonylag kevéssé hat a kibocsátásra, a fejlődőkben más a helyzet. Korábbi tanulmányok szerint a bruttó hazai össztermék 1 százalékos emelkedése egy fejlődő országban 0,5-0,7 százalékos kibocsátásnövekedést eredményez. Ha figyelembe vesszük, hogy a globális GDP bővülésének 40 százaléka a fejlődő országokban valósul meg, akkor becsléseink szerint reális veszély, hogy 2030-ra további 4-5 százalékkal nő az üvegházhatású gázok kibocsátása.
A globális emisszió évi 9 százalékos csökkentése tehát szinte irreális cél,
még akkor is, ha a megújuló energiaforrások gyorsan terjednek, és a kormányok világszerte nagy sikerrel ösztönzik a zöldprogramokat.
Ráadásul a fosszilis energiaforrások iránti kereslet továbbra is jelentős marad, mivel a megújulók az atomenergiával együtt is csupán a globális energiaigény 40 százalékát fedezik. A fosszilisok nagyarányú helyettesítése, visszaszorítása még hosszú évtizedekre van. Addig valószínűleg tovább erősödnek az időjárási szélsőségek. Az érdemi változáshoz olyan drasztikusan vissza kellene fogni a fogyasztást és a gazdasági növekedést, ami a fejlődő országok közül sokban a súlyos politikai instabilitás, az erősödő migráció és újabb fegyveres konfliktusok veszélyét hordozza. A másik forgatókönyv, hogy radikális technológiai áttörés történik. Például az energiatárolás nagyságrendekkel olcsóbb lesz, vagy a fúziós energiát sikerül gyorsan és széles körben hadra fogni. A következő tíz-húsz év távlatában azonban egyik sem tűnik valószínűnek.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a fejlett országok gyakran exportálják a szennyező iparágakat a fejlődőkbe, ahol lazábbak a környezetvédelmi szabályozások. Ez nem csökkenti, hanem növeli a globális kibocsátást, mivel a gyártás áthelyezése és a pluszszállítás többletenergia-igénye újabb emissziót generál úgy, hogy maga a termelés nem tisztább.
Magyarország példája jól mutatja a helyzet ellentmondásosságát. Hazánk jelentős eredményeket ért el a napenergia hasznosításában, és az energiatárolási technológiák gyártása területén az élvonalba kerülhet a következő években. A zöldátállás sikere azonban nem jelent védelmet az egyre gyakoribb természeti katasztrófák ellen, hiszen a klímaválság, a szennyezés, a biodiverzitás csökkenése nem ismer határokat.
Az Alföld kiszáradása és elsivatagosodása már évek óta sürgető probléma, nemcsak ökológiai, hanem súlyos gazdasági kockázatokat is rejt. Jelentős aszály esetén a terméshozam visszaesése akár a GDP-növekedés nagy részét is felemésztheti. Bár Magyarországon a mezőgazdaság a bruttó hazai termék mindössze 3,4-3,8 százalékát adja, egy ilyen veszteség érzékenyen érinti a gazdaságot olyan kapcsolódó szektorok révén, mint az élelmiszer-feldolgozás. A kínálatot szűkítő aszály emellett felfelé nyomja az élelmiszerárakat is.
Ha mindezt globális szinten vizsgáljuk, még aggasztóbb a helyzet: gondoljunk csak az ausztráliai és észak-amerikai erdőtüzekre, a pakisztáni, spanyolországi áradásokra, a dél-európai hőhullámokra vagy az egyre erősebb hurrikánokra. Ezek korántsem elszigetelt események, hanem a globális klímaválság jelei.
A COP29-en is megmutatkozott, hogy a globális közösség látványos elvi elkötelezettsége és tényleges, érdemi cselekvőképessége között hatalmas szakadék tátong. A világ vezetői ismét ígéretekkel és nagy szavakkal próbálnak időt nyerni. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának számottevő csökkentése megakadályozhatná a természeti katasztrófák súlyosbodását, ám ha erre nem vagyunk képesek, akkor legalább a felkészülésben kellene lépéseket tennünk.
Az idő sürget, a valódi cselekvés halogatása pedig azt jelenti, hogy egyre felkészületlenebbül nézünk szembe a klímaváltozás okozta krízisekkel. A COP29 zárónyilatkozata jó kompromisszumot vetít előre, a fejlődő országok végre legalább ígéreteket kaptak. Ám most az a kérdés, hogy mi lesz a vállalások sorsa. Amennyiben az új, 300 milliárd dolláros NCQG-célt, különösen pedig az 1300 milliárd dolláros kitűzést is sikerül néhány éven belül megközelíteni, akkor felpöröghet a zöldátállás, csökkenthető az üvegházgázkibocsátás, sőt talán felkészülésre is jut majd figyelem és forrás. Ha azonban a fixen megígért évi 300 milliárd dollárnyi klímapénz tényleges megindulásához is bő tíz év kell, mint a korábbi NCQG esetében, akkor meglehetősen nagy slamasztikában vagyunk.
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
A világ statisztikáinak élmezőnyéből lassan kikopunk, a nagyhatalmak sajnálkozva emlékeznek meg rólunk.
Kiderült, 2025 végén rekordméretű – 1,57 milliárd dolláros – hiányuk volt.
Az új világrend megalapítójának személyiségét mindennél jobban jellemzi, hogy minderről tiszta és világos mondatokban Kanada eddig alig ismert miniszterelnökétől kell értesülnie a művelt közönségnek.
A világtörténelemben kevés dolog ritkább annál, mint amikor egy közepes méretű ország vezetője egy potenciálisan globális intézmény alapítói körébe kerül. Az ilyen pozíciók hagyományosan a nagyhatalmak kiváltságai. Éppen ezért nem napi politikai esemény, hanem történelmi jelenség az, hogy Orbán Viktor a Béketanács alapító tagja. Az ilyen pillanatok jelentőségét a történelem mindig késleltetve értelmezi.
Donald Trump újfajta politikájával szemben a régi gárda görcsösen ragaszkodik saját előjogaihoz.
Az ENSZ emberi jogi főbiztosa szerint az Egyesült Államok bevándorlási intézkedései során önkényes letartóztatások, aránytalan erőszak és halálesetek történnek.
„Nem feltétlenül készpénzt küldenek, de nagyértékű informatikai szolgáltatásokat. A Tisza Párt természetesen ezért nem fizet” – jelentette ki a miniszterelnök a Mandiner Klubesten.
Az Ukrajnának tett felelőtlen ígéretek a vesztünket okozzák Röttgen szerint.
