Kína is kihelyezi ipari termelését

A Guancha portál Lei Xiaohuával, a Guangxi Társadalomtudományi Akadémia Délkelet-ázsiai Tanulmányok Intézetének igazgatóhelyettesével beszélgetett a termelés kihelyezéséről. Többek közt arról, hogy egyes kínai önkormányzatok tárgyalnak a vietnami önkormányzatokkal, hogy saját büdzséből vásároljanak földet az ipari parkok építéséhez, ahová a kínai cégek csoportjai betelepülhetnek. Emiatt

míg mások arra kíváncsiak, hogy milyen iparágakat telepítenek oda. Az aggódás azért is jogos, mert míg Kína keleti partja gazdasági szempontból hasít, bőven volna szabad és eléggé olcsó munkaerő az ország középső és főleg a nyugati részén

A kínai ipar Vietnamba településének három szakasza

Lei Xiaohua kifejtette, hogy a kínai feldolgozóipar nem most kezdett Vietnamba települni, ezt a folyamatot pedig három szakaszra osztotta. 

Ezt elsősorban a vietnami munkaerő alacsony ára indokolta, mivel akkor az ottani munkások bére a kínaiakénak csak az egyharmada volt, illetve az is döntő szerepet játszott ebben, hogy Vietnamnak közös határa van Kínával, ami kényelmessé tette a szárazföldi közlekedést, a logisztika pedig viszonylag gyors és biztonságos azóta is.

A második szakasz 2007-ben kezdődött, és egészen az USA, valamint Kína közötti kereskedelmi súrlódások, majd a kereskedelmi háború 2018-as kirobbanásáig tartott. Vietnam 2007-es WTO-csatlakozását a nemzetközi piacokhoz való fokozatos közeledés és a hazai üzleti környezet ütemes javulása követte. Azóta Vietnam az egyike a leginkább javuló üzleti környezettel büszkélkedő országoknak. Ebben az időszakban 17 szabadkereskedelmi megállapodást kötött külső felekkel, köztük sok fejlett országgal, így a vámkedvezmények tekintetében előnybe került Kínával szemben. Ugyanekkor az USA „kettős dömpingellenes” (dömpingellenes és kiegyenlítő) vizsgálatot indított a kínai termékekkel szemben, ami szintén a kínai gyártás Vietnamba történő áthelyezéséhez vezetett.

Ekkortájt az áthelyezés elsősorban azokat a termékeket érintette, amelyeket az USA a fent jelzett kettős dömpingellenes vizsgálat alá vont. Idetartoztak például az építőanyagok, a fa, a bútorok, a napelemek és kiegészítő  termékei, továbbá a gumiabroncsok.

A gyártás áthelyezésének friss, 2018 óta tartó szakasza 

A harmadik ipari áttelepülési szakasz az USA és Kína közötti kereskedelmi súrlódások 2018-as kirobbanásától kezdve egészen napjainkig tart, amely geopolitikai felhangjai miatt valószínűleg a legnagyobb figyelmet keltette.

Az amerikai–kínai kereskedelmi súrlódásokkal összefüggésben az Egyesült Államok néhány technológiai vezető vállalatát (bennük az Apple-t és a Microsoftot is) támogató cégek, például a Foxconn anyavállalata, a Hon Hai Technology, áthelyezték gyártási kapacitásukat Kínából más országokba, például Vietnamba, hogy jobban megfeleljenek amerikai ügyfeleik igényeinek (a Foxconn tajvani alapítású cég, igaz, hatalmas, több mint egymillió főt foglalkoztató kínai gyárai vannak, így csak félig-meddig tekinthető kínai cégnek – a szerk.). Egy másik tipikus példa a dél-koreai Samsung, amely 2020-ban bezárta az összes kínai üzemét. Korábban minden második Samsung telefonból egyet Vietnamban gyártottak, most ez az arány a becslések szerint megközelíti a kétharmadot.

Egy hatékony tőkekihelyezési modell

Néhány kínai önkormányzat tárgyalásokat kezdeményezett egyes vietnami önkormányzatokkal, hogy saját büdzséből vásároljanak földet ipari parkok építésére, és helyi vállalatcsoportokat küldjenek Vietnamba.

Lei Xiaohua kifejtette, hogy az USA és Kína közötti kereskedelmi súrlódás kirobbanása óta sok változás történt a nemzetközi ellátási lánc elrendezésében, és ezek az iparkihelyezési törekvések erre kívánnak reagálni. Ez a modell abban segít, hogy 

ahol „csomagolt” politikai támogatást és pontos szolgáltatásokat kapnak. Ez nemcsak a kínai vállalkozásoknak segít a kitelepülésben, hanem az ottani kormányoknak is egyszerűbb, hogy megfelelő szolgáltatásokat nyújtsanak.

Persze emellett a határokon kívüli ipari lánchálózat aktív kiépítése bizonyos mértékig

Például ha egy vállalkozásnak mind Kínában, mind Vietnamban vannak gyárai, akkor a termékeit először Kínában lehet feldolgozni, majd összeszerelésre Vietnamba szállítani, végül Vietnamból az európai és amerikai piacokra exportálni, miután megfelelnek a származási bizonyítvány követelményeinek.

Az ipari parkok építésében való együttműködésre Lei Xiaohua két fő modellt emelt ki. Az egyik az állami tulajdonú vállalatok vagy magánvállalkozások támogatása, hogy külföldi ipari parkok építésébe fektessenek be, illetve hogy egy vállalat építsen egy-egy ipari parkot a két ország mindegyikében. Ezen modellek alapján sikeresen építettek ipari parkokat Malajziában vagy Indonéziában, valamint számos más országban az Övezet és Út projekt állomásai mentén. Csak Délkelet-Ázsiában több mint 40 ipari parkot építettek, kialakítva az együttműködést a kezdeti földvásárlástól, a környezeti felméréstől, a befektetések vonzásától a későbbi üzemeltetésig és karbantartásig. Kínának eddig négy ipari parkja van Vietnamban, melyeknek a területe hatalmas: 450 és 800 hektár között mozog.  

Hosszú távon a „Made in Vietnam” felváltja a „Made in China”-t?

Lei Xiaohua szerint, ha a teljes ipari láncot szűk értelemben vesszük, azaz teljes termelési láncunk van, akkor nem valószínű, hogy Vietnam eléri ezt a célt. Mindez több tényező is akadályozza: a korlátozott helyi humán erőforrás, a tudományos kutatás és a technológiai innováció hiánya, ami fékezné a feldolgozóipar fejlődését a közép- és felső kategóriára, valamint az, hogy Vietnamnak korlátozott a finomító kapacitása és gyenge a nehézkémiai ipara, ezért hiányoznak az ipari fejlődéshez szükséges nyersanyagok.

Amennyiben az úgynevezett teljes ipari láncot tág értelemben értjük, azaz nem kell minden termelési láncszemet bebiztosítani, vagyis nem nézzük, hogy a nyersanyagok honnan származnak, ám azokat Vietnamban szerelik össze, akkor van esély arra, hogy elérjék a céljukat.

Lei Xiaohua viszont nem tartja valószínűnek hogy a „Made in Chinát” teljes mértékben le lehetne cserélni „Made in Vietnamra”. Ezt azzal indokolja, hogy

Hasonlóan vélekedik a helyettesítésről Vietnam, India, Malajzia, Indonézia és más országok kombinációja esetében is. Érvelése szerint az összes délkelet-ázsiai állam lakossága együttesen kevesebb mint 700 millió fő, ráadásul nagy részük szegény és nem igazán képzett. Így a munkaerő hatékonysága, valamint a termelés eredményessége viszonylag alacsony, és nehezen összehasonlítható Kína magasan képzett ipari munkásaival. Emellett megemlíti, hogy bár Kína demográfiai hozadéka csökkenőben van, egyre több a jól képzett ember, amelyhez foghatót a délkelet-ázsiai országok nem tudnak felmutatni. Például 2023-ban először fordul elő, hogy a pekingi egyetemeken a mester- és doktori fokozatot szerzettek száma meghaladja az egyetemi diplomásokét, ami más szempontból is megerősíti, hogy Kína tehetség-osztaléka kezd kialakulni, és a fejlődés lendülete még erősebb lesz.

Figyelembe veszi azt a lehetőséget, hogy a konkurensek csoportjába beszállna India is, amely népességszám tekintetében meghaladja Kínát, de szerinte 

India például a piaci liberalizáció útját követi, ami viszonylag alacsony adminisztratív hatékonyságra és a politikai preferenciák tekintetében viszonylag kis ösztönző erőre hajlamosítja, ezért hosszú időre van szüksége egy sajátos ipari ökológia kialakításához.

Lei Xiaohua szerint, még ha ezek az országok egyesítenék is erőiket, a „Made in Chinát” csak a termékspektrum alsó részén tudnák helyettesíteni, a középső és a felső részen képtelenek lennének erre. A valóság szerinte az, hogy ezek az államok messze nem egységesek, és inkább egymással versenyeznek, illetve együttműködnek Kínával, hogy Kína fejlődéséből lehetőségeket nyerjenek.