Taber megemlíti azt is, hogy a gesztenyefák tényleges kipusztulása a 20. század elején csapást mért az Appalache gazdaságára, mégis kevés erőfeszítést tettek e fák visszahozására. Ha már akkor elkezdték volna az amerikai gesztenye keresztezését a fakófoltosságnak ellenálló ázsiai gesztenyével, amikor a fakófoltosság elkezdődött, akkor ma is lennének gesztenyeerdők. Ez is az élelmiszerfüggőség működésének visszhangja, hogy a gesztenyeerdőkbe való befektetés elmulasztása miatt Appalache függ az élelmiszerimporttól, és a szénbányászatra van utalva, hogy kifizesse a költségeket. Itt a szerző jelentős, mégpedig szemléletbeli változást sürget:
Arra kell koncentrálnunk, ami számít: nem a jelenlegi élelmezési rendszerünk szereplőinek megmentésére, hanem a lakosság táplálására.
Halászat és akvakultúra
Másik példaként a megfelelően gondozott halászatot hozza fel. Sok, az élelmiszerimporttól függő nemzetnek, például Szomália, Jemen, Libanon és Algéria lehetősége volna tengerparti halászatra, mégsem játszik ez jelentős szerepet a nemzeti élelmezésbiztonságban.
Ennek oka a szennyezés és a nem szabályozott halászat, beleértve a nemzetközi flották által folytatott ipari méretű orvhalászatot is.
Ezek a nemzetek kevés forrással rendelkeznek a halászati kvóták érvényesítéséhez. Még kevesebb forrásuk van arra, hogy befektessenek keltető telepekbe, a szennyezés felszámolásába és a halászat helyreállítását célzó egyéb intézkedésekbe.
Pedig az akvakultúra hatékony élelmezésbiztonsági eszköz lehet a száraz part menti országok számára. Például a kezelt tengeri moszatállományok a cukornádhoz és a kukoricához hasonló élelmiszer- vagy ipari alapanyagokat biztosíthatnak. És ahelyett, hogy szennyeznék a vízgyűjtőket, mint a termesztett szárazföldi növények, a tengeri moszat megszűri a tápanyagokat, és oxigénnel dúsítja a vizet. Így kielégíti az emberi szükségleteket, helyreállítja a környezetet, és egyúttal erősíti a halászatot. Sőt, a tengeri moszatok és a tengeri füvek elegendő szén-dioxidot tudnak eltávolítani a tengervízből ahhoz, hogy ellensúlyozzák a területük savasodását, lehetővé téve a korallok és a kagylók virágzását. Az osztriga, a kagyló egykor olcsó alapanyagok voltak: bőséges, nem szennyező fehérje. Megfelelő befektetéssel és gondoskodással újra azok lehetnek.
Az agrárerdészet és a halászat csak két olyan élelmiszeripari megoldás, amelybe sokkal többet kellene befektetnünk. Eddig azonban mind az állami, mind a magánberuházások elmaradnak a hagyományos gabona- és állattenyésztés mögött. A földtulajdonosok politikája segít megmagyarázni, hogy miért.
A földtulajdonosok által dominált gazdaságokban a halászatba történő komoly állami beruházások gyakran szóba sem jöhetnek.
A halászat egyik legnagyobb gyilkosa a mezőgazdasági üzemek vízszennyezése. A halászat helyreállítása arra kényszerítené a földtulajdonosokat, hogy hagyjanak fel a szennyezéssel. A helyreállított halászat a gazdáknak is versenytársat adna a fehérjeellátásban. Hasonlóképpen, a gesztenye- és más élelmiszer-erdők helyreállítását nem finanszírozzák a gazdag földtulajdonosok által uralt gazdaságokban, mivel a néhány alapanyagként használt növénykultúrán alapuló élelmiszerrendszer megfelel a földtulajdonosoknak, akiknek a tulajdonában van az a korlátozott földterület, amelyen ezeket a növényeket termeszteni lehet.
Az élelmezési rendszer diverzifikálása csak elszívná a közberuházásokból származó dollárokat az általuk preferált módoktól a potenciális konkurencia felé.
Taber szerint, ha olyan működő regionális élelmiszerrendszert akarunk kiépíteni, amely eltávolít minket az agrárüzlettől, különösen az éghajlatváltozás elmélyülése miatt, akkor arra kell összpontosítanunk, ami számít: nem a jelenlegi élelmiszerrendszerünk szereplőinek megmentésére, hanem a lakosság táplálására. Ez a halászatba és az erdőkbe való befektetést jelentheti, ami megkövetelheti bizonyos gazdálkodási formák szabályozását vagy betiltását. Ez azt is jelentheti, hogy az élelmiszert közüzemi szolgáltatásként kell kezelni - ahogyan számos joghatóság már most is kezeli a vizet, az áramot és más szolgáltatásokat -, nem pedig magánvállalkozásként. Ez azt is jelentheti, hogy befektetünk a hagyományos gazdálkodókba és a mezőgazdasági dolgozókba, és elismerjük a földhöz való jogukat. Röviden: ahhoz, hogy rugalmas élelmezési rendszert alakítsunk ki, olyan politikai vezetésre van szükségünk, amely a lakosság igényeire reagál.
A magyar cikkhez felhasznált tanulmány eredeti szerzője:
Sarah Taber növénykutató, író és volt mezőgazdasági dolgozó felvetése olyan társadalmi vitát indítványozna, ahol dönteni kellene: vagy továbbra is fenntartjuk a jelenlegi élelmezési rendszereket, vagy beruházhatunk rugalmas, demokratikus és kifinomult élelmezési rendszerekbe, hogy megelőzzük a jövőbeli válságokat.
Természetesen egy ilyen vita térségünkben is indokolt lenne, és komoly súrlódásokhoz vezetne az agrárgazdaság és a többi szereplők között. Mindenesetre a magyar vidékről való gondolkodásban vannak alternatív megoldások, gondoljunk csak az Andrásfalvy Bertalan fokgazdálkodás-kutatására, vagy a két világháború közötti KertMagyarország gondolatára.
Foto: Hungary Helps
