Az olcsó importált élelmiszerek vásárlása elsőre ragyogó üzletnek tűnhet a szegényebb országok számára. Felszabadítja a helyi földet és munkaerőt más dolgokra. A nemzetközi élelmiszer-kereskedelem általában véve valóban jó dolog.
Olyan tartalékokat hozhat létre, amelyek a terméskiesések és más katasztrófák ellen védelmet nyújtanak a régióknak. De Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Oroszország és más birodalmi hatalmak
az élelmiszer-kereskedelmet inkább a függőség és a kedvező tárgyalási feltételek megteremtésére használták.
A gyarmatokba, ahogy az Egyesült Államok karibi rabszolgamunkás gyarmataiba irányuló élelmiszerexport, biztosította a cukorhoz és más trópusi árukhoz való folyamatos hozzáférést. Az északi földbirtokosok áttértek arra, hogy kukoricát és sózott sertéshúsadagokat szállítsanak az amerikai Délre a bérmunkások számára. Ez a kereskedelem 40 évig tartó pellagra-járványt okozott a gyarmatokon. (A kukorica egyoldalú fogyasztása során kialakult vitaminhiány.)
A 20. század folyamán ez a rendszer kibővült a humanitárius segélyprogramokkal, amelyek árszabályozási eszközként szolgáltak az amerikai árfeleslegek elnyelésére és a szegényebb nemzetek élelmiszerfüggőségét elősegítő kereskedelempolitikák támogatására. Hasonlóképpen, a cárok alatti fekete-tengeri gabonaexport átalakult szovjet gabonadiplomáciává. Ukrajna függetlenné válása után az ukránok természetesen támaszkodtak a mezőgazdasági export bevételeire.
Taber nem lát különösebb kivetnivalót az élelmiszer-kereskedelemben. A csernozjom térség 3000 éve kenyérkosara a Földközi-tenger körüli száraz régióknak.
De a jelenlegi formájában, amikor a nemzetközi élelmiszer-kereskedelem a hatalmas nemzetek eszköze a függőség megteremtésére és saját belpolitikájuk irányítására, egyben korlátozza az importáló országok lehetőségeit saját élelmiszerrendszerük kiépítésére.
Ez segít megmagyarázni, hogy Oroszország invázióját követően miért fenyegette olyan sok afrikai és közel-keleti országot a nagyfokú élelmiszer-biztonság hiánya – von konklúziót a szerző.
Új utakon, vagy visszatérni a régi megoldásokhoz?
Taber kihangsúlyozza, hogy a gabonaféléknek és a nagyüzemi gépesített mezőgazdaságnak megvan a maga helye az élelmezési rendszerekben, de messze nem ez az egyetlen módja az élelmiszertermelésnek. Szerinte a világ fenntartható módon történő táplálása azt jelenti, hogy a mai élelmiszerrendszeren túlmutató diverzifikációt kell megvalósítani, amely nem csak néhány regionális kosárra épül, mint például a Fekete-tenger, az észak-amerikai gabonaövezet vagy Brazília szójatermelő államai. Egy valóban hatékony élelmezési rendszer egészen másképp nézne ki.
A szerző példaként hozza fel az agrárerdészetet - vagyis a gyümölcsösök, ligetek és kezelt erdők használatát az élelmiszertermeléshez. Ma legtöbben hajlamosak vagyunk a fákat csupán gyümölcs- és faanyagforrásnak tekinteni az olyan alapvető élelmiszerek helyett, mint a keményítő, az olaj és a fehérje. A világ minden táján
az emberek azonban évezredek óta használják a tölgyet, a kenyérfacsemetét, a platánokat, a mezkitét, az olajpálmákat és más nagy termőképességű fákat alapvető kalóriák előállítására.
Például az appalacheai Cherokee, Catawba és más őslakos földművesek a kukorica-, tök- és babtermesztést kombinálták a gesztenyefás erdőgazdálkodással. Minden egyes gesztenyefa évente 50-100 font keményítőtartalmú diót termelt, és 3-4 milliárd ilyen fa volt, mielőtt egy gombabetegség a 20. században majdnem kipusztította őket. A gesztenyeerdők évente mintegy 3-4 ezer milliárd kalóriát termeltek, ami
elegendő lenne, hogy a mai amerikai lakosság szénhidrátszükségletét kétszeresen fedezze.
Összehasonlításképpen, az amerikai kukoricaipar évente körülbelül 6 ezer milliárd kalóriát termel. Ráadásul a gesztenyefák többnyire Appaláchiában nőttek: olyan dombos, sovány vidékeken, amelyeket az ipari mezőgazdaság művelhetetlennek tart. Az őslakos közösségek kevés munkaerővel és műtrágyaipar nélkül kezelték ezeket a rendkívül termelékeny erdőket.
Taber megemlíti azt is, hogy a gesztenyefák tényleges kipusztulása a 20. század elején csapást mért az Appalache gazdaságára, mégis kevés erőfeszítést tettek e fák visszahozására. Ha már akkor elkezdték volna az amerikai gesztenye keresztezését a fakófoltosságnak ellenálló ázsiai gesztenyével, amikor a fakófoltosság elkezdődött, akkor ma is lennének gesztenyeerdők. Ez is az élelmiszerfüggőség működésének visszhangja, hogy a gesztenyeerdőkbe való befektetés elmulasztása miatt Appalache függ az élelmiszerimporttól, és a szénbányászatra van utalva, hogy kifizesse a költségeket. Itt a szerző jelentős, mégpedig szemléletbeli változást sürget:
Arra kell koncentrálnunk, ami számít: nem a jelenlegi élelmezési rendszerünk szereplőinek megmentésére, hanem a lakosság táplálására.
Halászat és akvakultúra
Másik példaként a megfelelően gondozott halászatot hozza fel. Sok, az élelmiszerimporttól függő nemzetnek, például Szomália, Jemen, Libanon és Algéria lehetősége volna tengerparti halászatra, mégsem játszik ez jelentős szerepet a nemzeti élelmezésbiztonságban.
Ennek oka a szennyezés és a nem szabályozott halászat, beleértve a nemzetközi flották által folytatott ipari méretű orvhalászatot is.
Ezek a nemzetek kevés forrással rendelkeznek a halászati kvóták érvényesítéséhez. Még kevesebb forrásuk van arra, hogy befektessenek keltető telepekbe, a szennyezés felszámolásába és a halászat helyreállítását célzó egyéb intézkedésekbe.
Pedig az akvakultúra hatékony élelmezésbiztonsági eszköz lehet a száraz part menti országok számára. Például a kezelt tengeri moszatállományok a cukornádhoz és a kukoricához hasonló élelmiszer- vagy ipari alapanyagokat biztosíthatnak. És ahelyett, hogy szennyeznék a vízgyűjtőket, mint a termesztett szárazföldi növények, a tengeri moszat megszűri a tápanyagokat, és oxigénnel dúsítja a vizet. Így kielégíti az emberi szükségleteket, helyreállítja a környezetet, és egyúttal erősíti a halászatot. Sőt, a tengeri moszatok és a tengeri füvek elegendő szén-dioxidot tudnak eltávolítani a tengervízből ahhoz, hogy ellensúlyozzák a területük savasodását, lehetővé téve a korallok és a kagylók virágzását. Az osztriga, a kagyló egykor olcsó alapanyagok voltak: bőséges, nem szennyező fehérje. Megfelelő befektetéssel és gondoskodással újra azok lehetnek.
Az agrárerdészet és a halászat csak két olyan élelmiszeripari megoldás, amelybe sokkal többet kellene befektetnünk. Eddig azonban mind az állami, mind a magánberuházások elmaradnak a hagyományos gabona- és állattenyésztés mögött. A földtulajdonosok politikája segít megmagyarázni, hogy miért.
A földtulajdonosok által dominált gazdaságokban a halászatba történő komoly állami beruházások gyakran szóba sem jöhetnek.
A halászat egyik legnagyobb gyilkosa a mezőgazdasági üzemek vízszennyezése. A halászat helyreállítása arra kényszerítené a földtulajdonosokat, hogy hagyjanak fel a szennyezéssel. A helyreállított halászat a gazdáknak is versenytársat adna a fehérjeellátásban. Hasonlóképpen, a gesztenye- és más élelmiszer-erdők helyreállítását nem finanszírozzák a gazdag földtulajdonosok által uralt gazdaságokban, mivel a néhány alapanyagként használt növénykultúrán alapuló élelmiszerrendszer megfelel a földtulajdonosoknak, akiknek a tulajdonában van az a korlátozott földterület, amelyen ezeket a növényeket termeszteni lehet.
Az élelmezési rendszer diverzifikálása csak elszívná a közberuházásokból származó dollárokat az általuk preferált módoktól a potenciális konkurencia felé.
Taber szerint, ha olyan működő regionális élelmiszerrendszert akarunk kiépíteni, amely eltávolít minket az agrárüzlettől, különösen az éghajlatváltozás elmélyülése miatt, akkor arra kell összpontosítanunk, ami számít: nem a jelenlegi élelmiszerrendszerünk szereplőinek megmentésére, hanem a lakosság táplálására. Ez a halászatba és az erdőkbe való befektetést jelentheti, ami megkövetelheti bizonyos gazdálkodási formák szabályozását vagy betiltását. Ez azt is jelentheti, hogy az élelmiszert közüzemi szolgáltatásként kell kezelni - ahogyan számos joghatóság már most is kezeli a vizet, az áramot és más szolgáltatásokat -, nem pedig magánvállalkozásként. Ez azt is jelentheti, hogy befektetünk a hagyományos gazdálkodókba és a mezőgazdasági dolgozókba, és elismerjük a földhöz való jogukat. Röviden: ahhoz, hogy rugalmas élelmezési rendszert alakítsunk ki, olyan politikai vezetésre van szükségünk, amely a lakosság igényeire reagál.
A magyar cikkhez felhasznált tanulmány eredeti szerzője:
Sarah Taber növénykutató, író és volt mezőgazdasági dolgozó felvetése olyan társadalmi vitát indítványozna, ahol dönteni kellene: vagy továbbra is fenntartjuk a jelenlegi élelmezési rendszereket, vagy beruházhatunk rugalmas, demokratikus és kifinomult élelmezési rendszerekbe, hogy megelőzzük a jövőbeli válságokat.
Természetesen egy ilyen vita térségünkben is indokolt lenne, és komoly súrlódásokhoz vezetne az agrárgazdaság és a többi szereplők között. Mindenesetre a magyar vidékről való gondolkodásban vannak alternatív megoldások, gondoljunk csak az Andrásfalvy Bertalan fokgazdálkodás-kutatására, vagy a két világháború közötti KertMagyarország gondolatára.
Foto: Hungary Helps