Taber helyzetelemzése alapján hamisak voltak az élelmiszerválságról pánikot gerjesztő szalagcímek. A regionális ellátási szűkösség viszont valós volt: a Fekete-tengerről gabonát beszerző országoknak hirtelen távolabbról kellett gabonát rendelniük, ami felborította az ellátási láncokat. De nem globális hiányról volt szó. Az indiai, ausztráliai és egyéb rekordterméseknek köszönhetően volt elég gabona, hogy mindenki jóllakjon. Csak ugye a szállítást kellett megoldani.
Az szakíró szerint a
tudósítások rémhíreket és torzításokat tartalmaztak, amelyek spekulációra és kereskedelmi korlátozásokra ösztönöztek, tovább súlyosbítva a problémát.
Július elejére a globális nyersanyagárak végül csökkentek. Bár a pánik alaptalan volt, az általa okozott szenvedés valós, hatalmas és szükségtelen volt.
Mivel az éghajlatváltozás, a közegészségügyi vészhelyzetek és a politika gyakorlatilag “garantálja”, hogy az élelmiszer-ellátási láncban továbbra is fennakadások legyenek, ezért Taber ajánlata alapján legközelebb jobban kell csinálnunk, és ehhez meg is vannak az eszközök.
Persze ez nem lesz egyszerű, mert az élelmezésbiztonság eléréséhez sokaknak fel kell adniuk az élelmezési rendszer működéséről alkotott elképzeléseiket. Világszerte mind a vállalati élelmezési rendszerek, mind a gazdag országok gazdag földbirtokosai komoly politikai és ideológiai akadályokat gördítenek a józan gyakorlatok elé.
Az általuk évszázadokkal ezelőtt kialakított élelmiszer-kereskedelmi minták – amelyek nagymértékben támaszkodnak a nagyüzemi, ipari mezőgazdaságra –
egészségtelenül függővé tették a szegényebb országokat az importtól, és rögtön zavar keletkezik az ellátásban, ha a globális kereskedelem akadozni kezd.
Egy kis gazdaságtörténeti visszatekintés
Sarah Taber a Foreignpolicy oldalán elsősorban az amerikai gazdaságtörténethez nyúl vissza, ahol más, korábbi európai gyarmatokhoz hasonlóan az elmúlt évszázadokban kialakult az iparosított mezőgazdaság. Termékeiket mostanra világszerte exportálják.
Már modern vállalati mezőgazdaságnak nevezhetjük azt, hogy az 1830-as évekre kukorica-monokultúrák és marhatelepek töltötték meg az Ohio-völgyet.
Az 1791-ben kitört whisky-lázadás, amelyet általában adózási válságként szokás emlegetni, sokkal inkább értelmezhető, mint a kukorica túltermelésének válsága.
Hogy egy távoli birtokon pénzt termeljünk, ahhoz a gabonatermesztés volt – és még mindig az – a leggyorsabb, legkevesebb erőfeszítéssel járó megoldás. Így a fiatal Egyesült Államok nyugati határain az újonnan meghódított földekre több kilométernyi kukoricát vetettek. Hamarosan a nyugati földtulajdonosokat elárasztotta a saját maguk által termelt kukoricaáradat. Etanollá desztillálták, hogy könnyebb legyen exportálni. Csak ezután vált a whisky adója kényes politikai kérdéssé.
Idővel az iparosított mezőgazdaság egy bizonyos csoport, a gazdag gyarmati földbirtokosok igényeinek kiszolgálására módosult. Sokan ápolnak idilli képet az amerikai földbirtokosokról, de a földtulajdonlás mindig is a középosztály és a felette lévők ügye volt. A nagy földspekulánsok sokáig uralták az Egyesült Államok földpolitikáját, mégpedig a hagyományos földművesek kárára.
Idilli kép az amerikai farmerről
Ma az amerikai gazdaságok mintegy 95 százaléka családi gazdaság. De ezeket nem nevezhetjük „háziiparnak” – paraszti gazdaságoknak. A farmerek átlaga, a mezőgazdasági adósságok levonása után is milliomos –
közel tízszer gazdagabb, mint az amerikai háztartások átlaga.
Az amerikai farmer háztartások mediánja 1998 óta minden egyes évben több jövedelemmel rendelkezett, mint a nem farmer háztartások. A mezőgazdasági vagyon pénzügyi realitásai még meglepőbbek, ha kis gazdaságokról van szó.
A rendelkezésre álló legfrissebb, 2010-es statisztikák szerint a legszegényebb amerikai farmerek 38 százalékkal magasabb mediánjövedelemmel rendelkezett, mint a nem gazdálkodók. A kisgazdaságok nettó vagyonának medián értéke 2020-ban 889 000 dollár (mintegy 380 millió forint) volt, ami megfelel az amerikaiak 80. percentilise körüli értéknek.
A földpolitika mindenhol más, de fontos hasonlóságaik vannak. Szinte minden országban vannak nagybirtokosok. Vagy egy gyarmati elit-osztályt alkotnak, mint az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Brazíliában, vagy ők a gyarmati korszakot megelőző hagyományos nagybirtokosok, mint Dél-Ázsia nagy részén és a forradalom előtti Kínában, vagy a katonai arisztokrácia, amely még mindig Európa nagy részét birtokolja.
Más országok farmerjeihez hasonlóan az amerikai farmereknek is jelentős befolyása van, és több milliárd dollárnyi szövetségi támogatást kapnak. Taber szerint
ez a földtulajdonosokat arra ösztönzi, hogy korlátok közé szorítsák az élelmiszerrendszerről szóló vitákat, és csak olyan elképzeléseket támogassanak, amelyek anyagilag előnyösek számukra.
Emiatt az Egyesült Államok nem tud megszabadulni a gabonamonokultúráktól, a takarmánytelepektől és az agrárbiznisz egyéb olyan vonásaitól, amelyek felboríthatják a talajok természetes egyensúlyát.
A földtulajdonos-központú élelmiszer-politika, mint például a támogatások és a kormány által létrehozott álpiacok vagy a bioüzemanyagok, torzítják a globális élelmiszer-rendszereket. Bőség idején ezek a politikák elősegítik a túltermelést, olcsó élelmiszerrel árasztják el a globális piacokat, és világszerte alávernek a többi gazdálkodó árainak. Élelmiszerhiány idején viszont ez a túltermelési politika, paradox módon éhezést okoz. Ilyenkor is több mint elég élelmiszer van, de egyszerűen a takarmánytelepekre, az üzemanyagtartályokba és más gabonaelosztó rendszerekbe áramlik, nem pedig az éhező emberekhez.
Gabona, mint hatalmi eszköz
Taber értelmezése szerint a modern fekete-tengeri gabonakereskedelem olyan környezetben alakult ki, ahol
a vezető nemzetek jelentős hasznot húztak abból, hogy fejletlenek a szegény országok élelmiszerrendszerei.
A függőség jó a birodalmaknak, mert hozzá kapcsolja a szövetségeseket. Ám a gabonaexport a belpolitika irányításában is hasznos a birodalomnak. A termékeny gabonaföldek ajándékozása a politikai támogatóknak az ókori Mezopotámia óta a birodalmi politika egyik alapköve volt.
Az Egyesült Államok, amikor a fehér telepeseket állított első sorba az újonnan meghódított földekért, hasonló volt Oroszország Nagy Katalin idejéig visszanyúló gyakorlatához, ahol a Fekete-tenger kenyérkosarát különböző népekkel gyarmatosította, akikről úgy gondolta, hogy lojálisak maradhatnak. Ezután a gabonaföldek olyan élelmiszert termeltek amely segíti a birodalmi ambíciókat. Oroszország esetében ez
magában foglalta az ukrajnai földek gabonaexport-raktárként való felhasználását, ami nem mindig volt jó üzlet az ukránoknak.
Az olcsó importált élelmiszerek vásárlása elsőre ragyogó üzletnek tűnhet a szegényebb országok számára. Felszabadítja a helyi földet és munkaerőt más dolgokra. A nemzetközi élelmiszer-kereskedelem általában véve valóban jó dolog.
Olyan tartalékokat hozhat létre, amelyek a terméskiesések és más katasztrófák ellen védelmet nyújtanak a régióknak. De Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Oroszország és más birodalmi hatalmak
az élelmiszer-kereskedelmet inkább a függőség és a kedvező tárgyalási feltételek megteremtésére használták.
A gyarmatokba, ahogy az Egyesült Államok karibi rabszolgamunkás gyarmataiba irányuló élelmiszerexport, biztosította a cukorhoz és más trópusi árukhoz való folyamatos hozzáférést. Az északi földbirtokosok áttértek arra, hogy kukoricát és sózott sertéshúsadagokat szállítsanak az amerikai Délre a bérmunkások számára. Ez a kereskedelem 40 évig tartó pellagra-járványt okozott a gyarmatokon. (A kukorica egyoldalú fogyasztása során kialakult vitaminhiány.)
A 20. század folyamán ez a rendszer kibővült a humanitárius segélyprogramokkal, amelyek árszabályozási eszközként szolgáltak az amerikai árfeleslegek elnyelésére és a szegényebb nemzetek élelmiszerfüggőségét elősegítő kereskedelempolitikák támogatására. Hasonlóképpen, a cárok alatti fekete-tengeri gabonaexport átalakult szovjet gabonadiplomáciává. Ukrajna függetlenné válása után az ukránok természetesen támaszkodtak a mezőgazdasági export bevételeire.
Taber nem lát különösebb kivetnivalót az élelmiszer-kereskedelemben. A csernozjom térség 3000 éve kenyérkosara a Földközi-tenger körüli száraz régióknak.
De a jelenlegi formájában, amikor a nemzetközi élelmiszer-kereskedelem a hatalmas nemzetek eszköze a függőség megteremtésére és saját belpolitikájuk irányítására, egyben korlátozza az importáló országok lehetőségeit saját élelmiszerrendszerük kiépítésére.
Ez segít megmagyarázni, hogy Oroszország invázióját követően miért fenyegette olyan sok afrikai és közel-keleti országot a nagyfokú élelmiszer-biztonság hiánya – von konklúziót a szerző.
Új utakon, vagy visszatérni a régi megoldásokhoz?
Taber kihangsúlyozza, hogy a gabonaféléknek és a nagyüzemi gépesített mezőgazdaságnak megvan a maga helye az élelmezési rendszerekben, de messze nem ez az egyetlen módja az élelmiszertermelésnek. Szerinte a világ fenntartható módon történő táplálása azt jelenti, hogy a mai élelmiszerrendszeren túlmutató diverzifikációt kell megvalósítani, amely nem csak néhány regionális kosárra épül, mint például a Fekete-tenger, az észak-amerikai gabonaövezet vagy Brazília szójatermelő államai. Egy valóban hatékony élelmezési rendszer egészen másképp nézne ki.
A szerző példaként hozza fel az agrárerdészetet - vagyis a gyümölcsösök, ligetek és kezelt erdők használatát az élelmiszertermeléshez. Ma legtöbben hajlamosak vagyunk a fákat csupán gyümölcs- és faanyagforrásnak tekinteni az olyan alapvető élelmiszerek helyett, mint a keményítő, az olaj és a fehérje. A világ minden táján
az emberek azonban évezredek óta használják a tölgyet, a kenyérfacsemetét, a platánokat, a mezkitét, az olajpálmákat és más nagy termőképességű fákat alapvető kalóriák előállítására.
Például az appalacheai Cherokee, Catawba és más őslakos földművesek a kukorica-, tök- és babtermesztést kombinálták a gesztenyefás erdőgazdálkodással. Minden egyes gesztenyefa évente 50-100 font keményítőtartalmú diót termelt, és 3-4 milliárd ilyen fa volt, mielőtt egy gombabetegség a 20. században majdnem kipusztította őket. A gesztenyeerdők évente mintegy 3-4 ezer milliárd kalóriát termeltek, ami
elegendő lenne, hogy a mai amerikai lakosság szénhidrátszükségletét kétszeresen fedezze.
Összehasonlításképpen, az amerikai kukoricaipar évente körülbelül 6 ezer milliárd kalóriát termel. Ráadásul a gesztenyefák többnyire Appaláchiában nőttek: olyan dombos, sovány vidékeken, amelyeket az ipari mezőgazdaság művelhetetlennek tart. Az őslakos közösségek kevés munkaerővel és műtrágyaipar nélkül kezelték ezeket a rendkívül termelékeny erdőket.
Taber megemlíti azt is, hogy a gesztenyefák tényleges kipusztulása a 20. század elején csapást mért az Appalache gazdaságára, mégis kevés erőfeszítést tettek e fák visszahozására. Ha már akkor elkezdték volna az amerikai gesztenye keresztezését a fakófoltosságnak ellenálló ázsiai gesztenyével, amikor a fakófoltosság elkezdődött, akkor ma is lennének gesztenyeerdők. Ez is az élelmiszerfüggőség működésének visszhangja, hogy a gesztenyeerdőkbe való befektetés elmulasztása miatt Appalache függ az élelmiszerimporttól, és a szénbányászatra van utalva, hogy kifizesse a költségeket. Itt a szerző jelentős, mégpedig szemléletbeli változást sürget:
Arra kell koncentrálnunk, ami számít: nem a jelenlegi élelmezési rendszerünk szereplőinek megmentésére, hanem a lakosság táplálására.
Halászat és akvakultúra
Másik példaként a megfelelően gondozott halászatot hozza fel. Sok, az élelmiszerimporttól függő nemzetnek, például Szomália, Jemen, Libanon és Algéria lehetősége volna tengerparti halászatra, mégsem játszik ez jelentős szerepet a nemzeti élelmezésbiztonságban.
Ennek oka a szennyezés és a nem szabályozott halászat, beleértve a nemzetközi flották által folytatott ipari méretű orvhalászatot is.
Ezek a nemzetek kevés forrással rendelkeznek a halászati kvóták érvényesítéséhez. Még kevesebb forrásuk van arra, hogy befektessenek keltető telepekbe, a szennyezés felszámolásába és a halászat helyreállítását célzó egyéb intézkedésekbe.
Pedig az akvakultúra hatékony élelmezésbiztonsági eszköz lehet a száraz part menti országok számára. Például a kezelt tengeri moszatállományok a cukornádhoz és a kukoricához hasonló élelmiszer- vagy ipari alapanyagokat biztosíthatnak. És ahelyett, hogy szennyeznék a vízgyűjtőket, mint a termesztett szárazföldi növények, a tengeri moszat megszűri a tápanyagokat, és oxigénnel dúsítja a vizet. Így kielégíti az emberi szükségleteket, helyreállítja a környezetet, és egyúttal erősíti a halászatot. Sőt, a tengeri moszatok és a tengeri füvek elegendő szén-dioxidot tudnak eltávolítani a tengervízből ahhoz, hogy ellensúlyozzák a területük savasodását, lehetővé téve a korallok és a kagylók virágzását. Az osztriga, a kagyló egykor olcsó alapanyagok voltak: bőséges, nem szennyező fehérje. Megfelelő befektetéssel és gondoskodással újra azok lehetnek.
Az agrárerdészet és a halászat csak két olyan élelmiszeripari megoldás, amelybe sokkal többet kellene befektetnünk. Eddig azonban mind az állami, mind a magánberuházások elmaradnak a hagyományos gabona- és állattenyésztés mögött. A földtulajdonosok politikája segít megmagyarázni, hogy miért.
A földtulajdonosok által dominált gazdaságokban a halászatba történő komoly állami beruházások gyakran szóba sem jöhetnek.
A halászat egyik legnagyobb gyilkosa a mezőgazdasági üzemek vízszennyezése. A halászat helyreállítása arra kényszerítené a földtulajdonosokat, hogy hagyjanak fel a szennyezéssel. A helyreállított halászat a gazdáknak is versenytársat adna a fehérjeellátásban. Hasonlóképpen, a gesztenye- és más élelmiszer-erdők helyreállítását nem finanszírozzák a gazdag földtulajdonosok által uralt gazdaságokban, mivel a néhány alapanyagként használt növénykultúrán alapuló élelmiszerrendszer megfelel a földtulajdonosoknak, akiknek a tulajdonában van az a korlátozott földterület, amelyen ezeket a növényeket termeszteni lehet.
Az élelmezési rendszer diverzifikálása csak elszívná a közberuházásokból származó dollárokat az általuk preferált módoktól a potenciális konkurencia felé.
Taber szerint, ha olyan működő regionális élelmiszerrendszert akarunk kiépíteni, amely eltávolít minket az agrárüzlettől, különösen az éghajlatváltozás elmélyülése miatt, akkor arra kell összpontosítanunk, ami számít: nem a jelenlegi élelmiszerrendszerünk szereplőinek megmentésére, hanem a lakosság táplálására. Ez a halászatba és az erdőkbe való befektetést jelentheti, ami megkövetelheti bizonyos gazdálkodási formák szabályozását vagy betiltását. Ez azt is jelentheti, hogy az élelmiszert közüzemi szolgáltatásként kell kezelni - ahogyan számos joghatóság már most is kezeli a vizet, az áramot és más szolgáltatásokat -, nem pedig magánvállalkozásként. Ez azt is jelentheti, hogy befektetünk a hagyományos gazdálkodókba és a mezőgazdasági dolgozókba, és elismerjük a földhöz való jogukat. Röviden: ahhoz, hogy rugalmas élelmezési rendszert alakítsunk ki, olyan politikai vezetésre van szükségünk, amely a lakosság igényeire reagál.
A magyar cikkhez felhasznált tanulmány eredeti szerzője:
Sarah Taber növénykutató, író és volt mezőgazdasági dolgozó felvetése olyan társadalmi vitát indítványozna, ahol dönteni kellene: vagy továbbra is fenntartjuk a jelenlegi élelmezési rendszereket, vagy beruházhatunk rugalmas, demokratikus és kifinomult élelmezési rendszerekbe, hogy megelőzzük a jövőbeli válságokat.
Természetesen egy ilyen vita térségünkben is indokolt lenne, és komoly súrlódásokhoz vezetne az agrárgazdaság és a többi szereplők között. Mindenesetre a magyar vidékről való gondolkodásban vannak alternatív megoldások, gondoljunk csak az Andrásfalvy Bertalan fokgazdálkodás-kutatására, vagy a két világháború közötti KertMagyarország gondolatára.
Foto: Hungary Helps
