A pusztán haszonelvű offshoring megbukott: új ellátási láncolatokat kell építeni

Az 1980-as évektől kezdve a transznacionális termelés lehetővé tette a globális kereskedelem bővülését és az áruk alacsony árait, ami jelentősen hozzájárult a gazdasági növekedéshez. A COVID-19 világjárvány és az ukrajnai háború okozta sokkok azonban megmutatták a cégeknek, hogy a globális munkamegosztás – és a just-in-time termelés – által jelentett hatékonyságnövekedés ára az ellenálló képesség lehetséges elvesztése. Mivel a globális ellátási lánc szűk keresztmetszete valószínűleg nem oldódik meg egyhamar, a cégek figyelmüket a reshoring vagy legalábbis „friend-shoring” felé fordították, amely a földrajzi közelséget a nagyobb geopolitikai nyugalommal kívánja ötvözni.

A termelékenységet is be kell áldozni

Viszont

A költségekről jó példát ad a Brexit és a világjárvány utáni kereskedelemben tapasztalható fellendülés hiánya Nagy-Britanniában. Az Egyesült Királyságban a becslések szerint a termelékenység hosszú távon 4 százalékkal alacsonyabb lesz, mintha megőrizték volna kereskedelmi kapcsolataikat az Európai Unióval. A globalizáció által lehetővé tett specializáció kétségtelenül előnyökkel járt.

A vállalkozások különböző módokon alkalmazkodnak az ellátási lánc sokkjaikhoz. Néhányan visszatérnek a közelebbi térségekbe. Vannak, akik új helyeken találnak alvállalkozókat. Néhányan pedig a fokozott automatizálás mellett dönthetnek. Az utóbbi két stratégia alacsonyabb termelékenységi veszteséget von maga után, mint a visszatérés (reshoring), de mindez alkalmazkodási költségeket és új beruházásokat von maga után.

Más cégek azonban nem tudják megtenni ezeket a lépéseket, tekintettel az általuk az évek során kiszervezett upstream tevékenységek mértékére és jellegére. Egyes ágazatokban, például a gyógyszeriparban és a vegyiparban, a kihelyezett termelés a teljes termelés 15-20 százalékát teszi ki.

Az ok és okozat

A vállalatok politikájában1980 után jelentős elmozdulás történt az alkatrészek vásárlása felé, ,,szemben a házon belüli gyártással. Ez a jelenség fűtötte az információs és kommunikációs technológiák elterjedését, amelyek ráadásul lehetővé tették az utasítások azonnali küldését és a visszajelzések fogadását, valamint a költséghatékonyságot és a lean termelést előtérbe helyező vezetési filozófiát. Sok multinacionális cég tartott nagy értékű tevékenységeket, például kutatás-fejlesztést vagy tervezést a székhelyük országában, és képleteket vagy tervrajzokat küldött az alacsonyabb költségű helyekre, például a Malajziában és Kínában lévő gyáraknak. A kezdeti tanulási periódus után ezek a létesítmények jóval alacsonyabb költséggel tudták előállítani az árukat, mint otthon, és gyakran egyenletesebb minőségben.

Idővel azonban ez az általános minta generált egy másik rejtett költséget: a gyártási tudás vagy know-how elvesztését. Ez arra a fajta gyakorlati és tapasztalati tanulásra utal, amelyet soha nem írnak le, de minden gyártósoron alkalmaznak.

A gazdag országok cégei évtizedek óta hagyták, hogy ezek a képességek leépüljenek, és most nem tudják gyorsan visszaállítani ezeket. A kelet-ázsiai gyártóközpontok, mint például Kína, Malajzia és Szingapúr fenntartható, nehezen reprodukálható előnyöket fejlesztettek ki bizonyos ágazatokban, például olyan területeken, mint a logisztika.

Stratégiailag fontos gyártmányok

Ez a döntéshozók számára is problémákat okoz. A kulcsfontosságú áruk, például az élelmiszerek és a mikrochipek biztonságos ellátását a legtöbb kormány a prioritásai közé sorolta az utóbbi időszakban. Egyes fejlett gazdaságok kezdeményezéseket indítottak gyártási kapacitásuk újjáépítésére, például az EU ambiciózus 43 milliárd eurós félvezető-tervet vagy Kalifornia 100 millió dolláros javaslatát az inzulin és más generikus gyógyszerek gyártására.

Eközben a stratégiai készletek felépítése jelentenek egy másik lehetőséget. Egyes országok már rendelkeznek olaj- vagy gázkészletekkel, és sok olyan élelmiszer-tartalékkal is, mint a sajt- és vajkészletek – jóllehet az ellátás biztonsága helyett a mezőgazdasági termelők bevételeinek támogatása a cél.

Csökkenő verseny

Az ellátási lánc jelenlegi szűk keresztmetszete is rávilágított a verseny alig észrevehető csökkenésére. Bár a közgazdászok számos piacon rámutattak a növekvő koncentrációra, a figyelem általában a termelési lánc végén lévő nagy „szupersztár” vállalatokon volt.

A közelmúltig a versenypolitika kevés aggodalmat adotta vertikálisan integrált társaságokkal kapcsolatban mindaddig, amíg a kiskereskedelmi piac versenyképes maradt. Az volt a feltételezés, hogy a nyomás a folyásirányban felfelé áramlik. Néhányan már elkezdték megkérdőjelezni ezt a konszenzust, miközben egyre több bizonyíték van a nagy cégek piaci erejére.

Az ellátási lánc kihívásai Nyugaton annak a következményei, hogy elfelejtették: a gazdasági hatékonyságon kívül más szempontok is számítanak, és a gyakorlati kézműves tudást nem lehet online továbbítani. 

 Ez még inkább ok arra, hogy most újragondolják a modellt.