Napjaink ellátási lánc-politikai kihívásai annak a következménye, hogy elfelejtjük: a gazdasági hatékonyságon kívül más szempontok is számítanak. Például a kézműves gyakorlati tudást nem lehet online továbbítani. Sajnos a négy évtized fejlődése alatt kialakuló problémákat nem lehet egyik napról a másikra megoldani.
Az 1980-as évektől kezdve a transznacionális termelés lehetővé tette a globális kereskedelem bővülését és az áruk alacsony árait, ami jelentősen hozzájárult a gazdasági növekedéshez. A COVID-19 világjárvány és az ukrajnai háború okozta sokkok azonban megmutatták a cégeknek, hogy a globális munkamegosztás – és a just-in-time termelés – által jelentett hatékonyságnövekedés ára az ellenálló képesség lehetséges elvesztése. Mivel a globális ellátási lánc szűk keresztmetszete valószínűleg nem oldódik meg egyhamar, a cégek figyelmüket a reshoring vagy legalábbis „friend-shoring” felé fordították, amely a földrajzi közelséget a nagyobb geopolitikai nyugalommal kívánja ötvözni.
Viszont
az egy generációval ezelőtti rövidebb és nemzetibb (vagy regionálisabb) ellátási láncok helyreállítása a növekedés szempontjából költséges lesz.
A költségekről jó példát ad a Brexit és a világjárvány utáni kereskedelemben tapasztalható fellendülés hiánya Nagy-Britanniában. Az Egyesült Királyságban a becslések szerint a termelékenység hosszú távon 4 százalékkal alacsonyabb lesz, mintha megőrizték volna kereskedelmi kapcsolataikat az Európai Unióval. A globalizáció által lehetővé tett specializáció kétségtelenül előnyökkel járt.
A vállalkozások különböző módokon alkalmazkodnak az ellátási lánc sokkjaikhoz. Néhányan visszatérnek a közelebbi térségekbe. Vannak, akik új helyeken találnak alvállalkozókat. Néhányan pedig a fokozott automatizálás mellett dönthetnek. Az utóbbi két stratégia alacsonyabb termelékenységi veszteséget von maga után, mint a visszatérés (reshoring), de mindez alkalmazkodási költségeket és új beruházásokat von maga után.
Mindhárom lehetőség visszavetheti az elmúlt négy évtized globalizációs fejleményeit.
Más cégek azonban nem tudják megtenni ezeket a lépéseket, tekintettel az általuk az évek során kiszervezett upstream tevékenységek mértékére és jellegére. Egyes ágazatokban, például a gyógyszeriparban és a vegyiparban, a kihelyezett termelés a teljes termelés 15-20 százalékát teszi ki.
A vállalatok politikájában1980 után jelentős elmozdulás történt az alkatrészek vásárlása felé, ,,szemben a házon belüli gyártással. Ez a jelenség fűtötte az információs és kommunikációs technológiák elterjedését, amelyek ráadásul lehetővé tették az utasítások azonnali küldését és a visszajelzések fogadását, valamint a költséghatékonyságot és a lean termelést előtérbe helyező vezetési filozófiát. Sok multinacionális cég tartott nagy értékű tevékenységeket, például kutatás-fejlesztést vagy tervezést a székhelyük országában, és képleteket vagy tervrajzokat küldött az alacsonyabb költségű helyekre, például a Malajziában és Kínában lévő gyáraknak. A kezdeti tanulási periódus után ezek a létesítmények jóval alacsonyabb költséggel tudták előállítani az árukat, mint otthon, és gyakran egyenletesebb minőségben.
Idővel azonban ez az általános minta generált egy másik rejtett költséget: a gyártási tudás vagy know-how elvesztését. Ez arra a fajta gyakorlati és tapasztalati tanulásra utal, amelyet soha nem írnak le, de minden gyártósoron alkalmaznak.
Az ilyen elemek, mesterfogások létfontosságú visszajelzést adhatnának a kutatóknak és mérnököknek, de a visszajelzések elvesznek, amikor a gyártás több ezer kilométerrel távolabb zajlik.
A gazdag országok cégei évtizedek óta hagyták, hogy ezek a képességek leépüljenek, és most nem tudják gyorsan visszaállítani ezeket. A kelet-ázsiai gyártóközpontok, mint például Kína, Malajzia és Szingapúr fenntartható, nehezen reprodukálható előnyöket fejlesztettek ki bizonyos ágazatokban, például olyan területeken, mint a logisztika.
Ez a döntéshozók számára is problémákat okoz. A kulcsfontosságú áruk, például az élelmiszerek és a mikrochipek biztonságos ellátását a legtöbb kormány a prioritásai közé sorolta az utóbbi időszakban. Egyes fejlett gazdaságok kezdeményezéseket indítottak gyártási kapacitásuk újjáépítésére, például az EU ambiciózus 43 milliárd eurós félvezető-tervet vagy Kalifornia 100 millió dolláros javaslatát az inzulin és más generikus gyógyszerek gyártására.
Az ilyen tervek jó ötletnek tűnnek, de jelentős időre és pénzre lesz szükségük a sikerhez.
Eközben a stratégiai készletek felépítése jelentenek egy másik lehetőséget. Egyes országok már rendelkeznek olaj- vagy gázkészletekkel, és sok olyan élelmiszer-tartalékkal is, mint a sajt- és vajkészletek – jóllehet az ellátás biztonsága helyett a mezőgazdasági termelők bevételeinek támogatása a cél.
Az ellátási lánc jelenlegi szűk keresztmetszete is rávilágított a verseny alig észrevehető csökkenésére. Bár a közgazdászok számos piacon rámutattak a növekvő koncentrációra, a figyelem általában a termelési lánc végén lévő nagy „szupersztár” vállalatokon volt.
A mai hiány azonban arra mutat rá, hogy minél specializálódottabbá válnak a lánc egyes láncszemei, annál kisebb lehet a verseny az egyes szakaszokban.
A közelmúltig a versenypolitika kevés aggodalmat adotta vertikálisan integrált társaságokkal kapcsolatban mindaddig, amíg a kiskereskedelmi piac versenyképes maradt. Az volt a feltételezés, hogy a nyomás a folyásirányban felfelé áramlik. Néhányan már elkezdték megkérdőjelezni ezt a konszenzust, miközben egyre több bizonyíték van a nagy cégek piaci erejére.
Az ellátási lánc kihívásai Nyugaton annak a következményei, hogy elfelejtették: a gazdasági hatékonyságon kívül más szempontok is számítanak, és a gyakorlati kézműves tudást nem lehet online továbbítani.
A négy évtizede kialakuló problémákat nem lehet egyik napról a másikra megoldani, és a döntéshozók számára sem egyértelmű a legjobb lépés.
Ez még inkább ok arra, hogy most újragondolják a modellt.
A gondolatmenet azt igazolja, hogy a kétségkívül nagyobb jövedelmet képező kutatási és fejlesztési tevékenység sérülékeny, amennyiben nincs mellette gyártási tevékenység. A kettő tevékenység külön-külön alkalmazva számos kellemetlenséget rejt magában. A K+F bár több bevételt hoz, amennyiben elszakad a gyakorlattól, azzal a hatékonysága sérül. Viszont pusztán Maga a gyártási folyamat kisebb bevételt generál. Jelen pillanatban úgy tűnik, Magyarország abban a stádiumban van, ahol jelen van a gyártási tevékenység, és egyre inkább bővül a K+F. Nem kellene leírni a gyártást, inkább mindenképp törekedni kell, hogy ebben is megtaláljuk az egészséges egyensúlyt.
Berlin beadta a derekát, és nem áll többé a nukleáris energia megújulóként való elfogadásának útjába. Ennek Párizs is örülhet, hiszen az atomenergiával előállított rózsaszínhidrogént a németek az ipar zöldítésének kulcsaként látják. A döntés lendületet adhat a nagy európai hidrogénálomnak is, azonban rengeteg a bizonytalanság. Megéri kockáztatni?
Tanulásra is kevesen, mindössze a felhasználók ötöde használja a világhálót – elvileg.
A szervezett utak nem olcsók a németországi Eb-meccsekre, a magyar–svájci mérkőzésre a last minute ajánlatok repülővel 450 ezer, busszal pedig 190 ezer forinttól érhetők el. Ebben azonban a ma már borsos árú belépőjegy és a szállás is benne van. Ha valaki tud jegyet szerezni még, és egyénileg utazik, jó, ha tudja, a meccsek estéjén az adott város olcsóbb szállásainak az árai jellemzően megduplázódnak, és az utazási időbe a helyi dugókat is érdemes belekalkulálni.
Hogyan lettek politikai aktivisták nyugaton a tanárok és valóban érdemes-e tudást átadni a diákoknak. Az MCC újabb, az oktatás jövőjével foglalkozó eseményén jártunk.
A magyar gazdaságpolitikai stratégia hangsúlyos eleme a középosztály folyamatos bővítése. Ennek jelentőségéről és a magyar modell filozófiai hátteréről is beszélgettünk György László gazdaságstratégiai feladatokban való szakmai közreműködésért felelős kormánybiztossal a napokban megjelent könyve kapcsán.
„Akinek 36 millió ukrán állampolgár fontosabb, mint nyolcvanezer magyar, az humanista.”
Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő szerint a legnagyobb baj, hogy senki nem szólt rá a miniszterelnökre a stílusa miatt.
