Az EU-integráció tönkre tette a demokráciát
Még a kilencvenes években kezdte el Olaszország az Európai Unióba (EU) való mélyebb bekapcsolódást, ami a későbbiekben az ország demokráciájának hanyatlását is jelentette, írja Thomas Fazi szocialista közgazdász és Paolo Cornetti (a La Fionda olasz lap főszerkesztője) közös elemzésükben.
A két közgazdász kiemeli, hogy a mély EU-integráció és az euró bevezetése után az olasz döntéshozók szerepe jelentősen megváltozott,
azóta jellemzően az EU által érvényesített gazdaságpolitikai agenda puszta végrehajtása került a középpontba:
ilyenek voltak például a fiskális megszorítások, a bércsökkenések, valamint a piacbarát liberalizálások és privatizálások.
Kiemelik, hogy az olasz elnök szerepe is jelentősen megváltozott. A szerzők szerint általában az a tévhit uralkodik, hogy az olasz elnök pusztán szertartásos és szimbolikus szerepet tölt be, Olaszország köztársasági életének nagy részében legalábbis ez volt a helyzet.
Márpedig hivatalos minőségében, mint az alkotmány „őre”, az elnök jelentős hatalommal rendelkezik. A kormányoknak meg kell szerezniük az elnök „jóváhagyását”, a miniszterelnök és a miniszterek jelölésénél, jóváhagyásánál. Ráadásul minden parlament által elfogadott törvényt az elnöknek is jóvá kell hagynia, ő oszlatja fel a parlamentet, például kormányválság vagy a parlamenti többség elvesztése idején, emeli ki Fazzi és Cornetti.
Minden nemzetközi szerződést ő ratifikál, a hadsereg főparancsnokaként és az igazságszolgáltatás irányító testületének vezetőjeként tevékenykedik. Az elnöknek befolyása van Gazdasági és Pénzügyminisztérium technokrata struktúráin, illetve a mindenható Számviteli Hivatalon (Ragioneria Generale dello Stato) és az Olasz Bankon keresztül.
Válság idején, amikor a politikai rendszer nem képes életképes megoldásokat hozni, az elnök nem elhanyagolható hatalmi tényező. Ez pedig, tekintettel arra a kvázi állandó politikai és gazdasági turbulenciára, amelyben Olaszország legalább egy évtizede vergődik, nem meglepő, hogy
az elnök mára fontos politikai szereplővé nőtte ki magát.
Legutóbbi példa erre Giuseppe Conte kormányának bukása, amikor Mattarella megtagadta a parlament feloszlatását és az előrehozott választások kiírását. Ehelyett a színfalak mögött azon dolgozott, hogy Contét Draghival helyettesítse. Az elmúlt egy évben pedig Mattarella mindent megtett, hogy nyíltan megvédje a Draghi-kormányt.
Más szóval, az elnök ma már nem az alkotmány semleges döntőbírója.