Túl lehet lépni a német gyártósorokon?

A magyar hozzáadott érték meghatározására irányuló próbálkozások összesítésére vállalkozott még júliusban a G7, és maga is megállapítja, hogy a magyar autóipari és elektronikai export értéke kiemelkedő, a termelési láncok összetettsége, a német és ázsiai beruházóktól és beszállítóktól való függés miatt a kereskedelmi adatok nem mutatnak valós képet a hazai ipar erejéről és állapotáról.

Mindazonáltal pár közelmúltbeli statisztikai és módszertani újításnak köszönhetően egyre pontosabban be lehet azonosítani, hogy egyes országok egyes szektorai hogyan illeszkednek a globális termelésbe. A portál szerint

A mérési gondot az okozza, hogy az autógyártás és még inkább az elektronikai gyártás rendkívül fragmentálódott, azaz a különböző gyártási szakaszok elváltak egymástól. Az autók és elektronikai eszközök bonyolultabbá váltak, az egyes alkatrészek és technológiák kifejlesztése és legyártása tudás- és tőkeintenzívebbé vált, ami növekvő specializációhoz vezetett. Ezzel párhuzamosan a kereskedelmi költségek csökkenése és a keleti piacok megnyílása miatt megindult a kevésbé tudásintenzív, de munkaigényes folyamatok ázsiai, majd kelet-európai kiszervezése. Idővel ezeken a helyeken is elkezdtek kitermelődni a helyi beszállítók, eleinte az olcsóbb, majd az egyre összetettebb alkatrészek piacán is.

Így a korábbiaknál sokkal nehezebbé vált kiszámítani, hogy egy adott ország mekkora értéket termel, milyen szerepet tölt be a nemzetközi gazdasági rendszerben és milyen függőségekkel bír. És ahogy a G7 is megállapítja: Ez különösen igaz egy olyan ország számára, mint Magyarország, amely világ leginkább termelésilánc-függő gazdasága: exportjának nagyjából 55 százaléka, importjának mintegy 60 százaléka nemzetközi termelési láncokon keresztül folyik.

Ha például régiónkban összeszerelnek német alkatrészekből egy autót, és azt exportálják, akkor az importban az alkatrészek teljes értéke megjelenik, az exportban pedig az autó teljes értékét számolják el, azaz a magyar import és export is sok millió forinttal nő, miközben a hazai gazdaság részesedése csupán a sokmilliós összeg töredékét adó helyi munkabér.

És az ipari tevékenységhez más szektorok munkájára is szükség van. A gyárakban használt ipari robotok, az azokat vezérlő szoftverek, gyártási rendszerek vagy akár a nagyvállalatok könyvelési részlege is fontos szerepet játszik a termelésben.

A portál hoz bizonyos kísérleteket, módszereket a hazai gazdaság súlyának meghatározására, illetve néhány táblázatot a világ gazdasági szervezeteitől.

Például Az OECD-nek a kereskedelem hozzáadott értékét összesítő adatbázisából kiderül, hogy

Az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) által összeállított adatbázis alapján a magyar hozzáadott érték még ennél is alacsonyabb, amely abból adódik, hogy az utóbbi évtizedben a magyar export jó 15–18 százalékát olyan köztes termékek (például az autóiparban fel-alá utaztatott alkatrészek) tették ki, amelyeket többször is elszámoltak a hazai vámon. Ugyanezen adatbázis szerint

Ami viszont a portál legfontosabb megállapítása, hogy „kiderül az adatokból, hogy míg a nyers exportérték alapján úgy tűnhet, hogy Magyarországot az autóipar és elektronikai gyártás húzza, a hozzáadott érték tekintetében valójában ez a két szektor nem kiemelkedő.

Arról is beszámol a portál, Magyarország minden lényegesebb szektorban, de különösen az autóiparban és az elektronikában a hazai ipar kevesebb hozzáadott értéket ad tovább a külföldi exportőröknek, mint amennyit felhasznál a külföldi beszállítóktól. A helyzet a jelek szerint 2015 után sem változott. Ezzel szemben a szolgáltatási szektorban javuló tendencia és pozitív pozíció látható, a szolgáltatási szektor ellensúlyozza az ipari szektorok negatív pozícióit, és a szolgáltatásexport volt a forrása a fizetési mérleg többletének is.

Másik megállapítása a portálnak, hogy a magyar járműipar még az exportadatok által jelzettnél is erősebb (bár 2000-hez képest valamelyest csökkenő) mértékben függ Németországtól. Ez a közvetlen autóipari függőség mellett más szektorokkal szemben is megmutatkozik, a német gépipar, az elektromos berendezéseket gyártó iparág, a német fémipar is fontos beszállítói a hazai szektornak, azaz a Magyarországon működő német autógyárak otthonról hozzák az eszközeiket, német beszállítókra támaszkodnak. A járműipar német függősége Szlovákiában és Csehországban is számottevő, de a magyarnál alacsonyabb.

A portál említi a gyógyszeriparról készült kutatásokat is, amely szerint a gyógyszeripari export értékének kétharmada külföldről importált input, bár ehhez az is hozzájárul, hogy a szektor egyes nagyobb, külföldi irányítás alatt álló szereplői jórészt a generikus piacon mozognak, míg a saját gyógyszereket fejlesztő, jellemzően magyar irányítású (bár nem feltétlenül magyar többségi tulajdonú) szereplők értelemszerűen nagyobb hozzáadott értéket érnek el. A függőségeket illetően itt is Németország a főszereplő.

A portál végkövetkeztetésként kiemeli, hogy a hozzáadott érték adatok fényében, miközben a magyar fejlődési modellről szóló viták főként a feldolgozóipar helyzetét vizsgálják, a szolgáltatások exportja már lassan hasonlóan fontossá válik.

Dilemmák

Világszerte zajlanak viták arról, hogy a globális értékláncok korában hogyan kellene kinéznie a gazdaságpolitikának. A G7 ebből is bemutat párat.

A Világbank például tavaly arra jutott, hogy az értékláncokban résztvevő országokban nőtt a jövedelmi szint, és a további pozitív hatások kihasználása végett szokásához híven strukturális reformokat javasol.

Ezzel szemben Dani Rodrik globalizációkritikus közgazdász szerint a globális értékláncok nincsenek pozitív hatással a foglalkoztatásra. Rodrik abban is szkeptikus, hogy az értékláncokban való részvétel reális növekedési stratégia lenne, szerinte ezekben a láncokban egyre fontosabb a tudás szerepe, emiatt egyre kevésbé lehet az olcsó munkaerő jelentette versenyképességre építeni, ez pedig mérsékli a feltörekvő országok potenciális nyereségeit.

A globális értékláncok kutatásának egyik úttörője, Gary Gereffi és szerzőtársai szerint a nemzetközi termelés extrém szakosodása miatt az abban résztvevő cégek, térségek és egész országok számára részpiacok vagy magasabb hozzáadott értékű termelési folyamatok megcélzása a realitás, és a sikeres multik termelési láncaira való rácsatlakozás hozhat sikert, nem pedig teljes iparágak és nemzeti nagyvállalatok támogatása.

Az állami iparpolitika és a „fejlesztő állam” elméletének kedvelői szerint ugyanakkor az állami beavatkozás és a hazai szereplők előnyben részesítése továbbra is sikeres stratégia lehet, ahogy például Tajvanon és Dél-Koreában történt.

A vita lezárása még jóval odébb van. Van, aki szerint, mivel a külföldi vállalatok termelékenysége jóval magasabb a hazai szereplőkénél, jelenlétük pozitív hatással van a magyar jövedelmi szintre és jólétre. Ez az elmélet, nagyjából ez volt a mantra, amivel bejöttek az autógyárak a régiónkba, és persze azóta tapasztalhattuk, hogy a gyakorlat kicsit más. A gyakorlatot inkább a fent említett mérések, számítások támasztják alá, még ha pontosságuk hagy is maga után kívánnivalót. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy nélkülük a régió nehezebben élte volna át az elmúlt 20-25 évet.

Őket igazolják azok a mérések, miszerint az egyszerű munkát végző – vélhetően nagyrészt összeszerelést folytató – cégek termelékenysége nem, vagy alig emeli a magyar átlagot.

Sőt, az is egy érdekes megállapítás, hogy a külföldi feldolgozóipari multiknak az idetelepülő, kisebb hozzáadott értéket előállító csoportja (már) nem húzza felfelé a magyar termelékenységet, ez a gazdasági növekedési modell mostanra kifulladt. Az egyetlen hatás, amit ezek a cégek kiválthatnak, hogy kiszorítják a gyengébb helyieket.

Az a megállapítás is elgondolkodtató, hogy a Magyarországon vagy akár a V4 országaiban működő külföldiek termelékenysége nem közeledett a fejlett országokban működő társaikhoz, vagyis, ha csak ilyen cégekből állna a hazai gazdaság, a felzárkózás sohasem következne be. Olyannyira igaz ez, hogy a Magyarországon működő külföldiek még le is maradtak nemcsak a EU15 országaihoz, hanem az EU átlaghoz  képest is.

Ennek két okát fejtik ki. Az egyik szerint az, hogy hozzánk az egyszerű(bb), kisebb hozzáadott értékű munkafolyamatokat telepítik, mint például az összeszerelést. Ebben kevesebb a szellemi hozzájárulás, nincs kutatás és fejlesztés, nem itt van a marketing, a pénzügy, a logisztika, hanem sokszor csak a termelési funkciót telepítették át hozzánk.

A másik ok a bérekben megnyilvánuló arbitrázs. Ha ugyanazt a tevékenységet ugyanazon gépekkel, ugyanazon módon végzik a dolgozók Stuttgartban vagy Ingolstadtban, mint Kecskeméten vagy Győrben, akkor ugyanazt a piaci értéket is állítják elő. Csakhogy itthon ugyanazért a munkáért a magyar piaci béreket fizetik, nem a németet. Ennek az arbitrázsnak a hasznát a piaci árverseny miatt részben a fogyasztók élvezhetik, de a nagyobb rész teszi ki a járadékjellegű jövedelem, ami valahol a cégcsoporton belül csapódik le.

Jogos a cikk írójának megállapítása, hogy

Sőt! Minél nagyobb a bérkülönbség, annál inkább érdemes az egyszerű munkát ide telepíteni.

Erős megállapítás, hogy a külföldiek térnyerésével behajtottunk egy olyan egyirányú utcába, ahol csak második és harmadik körös bedolgozó munka van, az ezzel járó alacsony hozzáadott értékkel. A magyar és a régió gazdaságainak a jelenlegi fejlettségi szinten ez már zsákutca, ebben a modellben nincs benne a centrumhoz való felzárkózás, vagy legalább a közeledés lehetősége.

A kérdéskörben tehát nincs egyezség, viszont, mivel megfelelően szofisztikált a probléma, nem olyan egyszerű a politikai viták középpontjába helyezni, így nagyobb esély van a megoldás felismerésére.
Mindenesetre eszembe jut egy harmadik körös beszállítóval folytatott beszélgetésem, aki elmondta: a termékei nem egyenesen jutnak el a honi autógyárhoz, hanem először utaznak egyet Németországba, és hogy a termelése bővítésére nagyon nincs lehetősége, mert nem igénylik tőle.