A zöld ötven árnyalata

Már a hatalmasságok érkezése is elég „perverz” felhangot adott az egész konferenciának, kínos ugyanis, hogy a 400 magánrepülőgépüknek nagyobb volt a karbonlábnyoma, mint a fogadó Skócia népességének. Arról már ne is tegyünk említést, hogy azok beszéltek a CO2-kibocsátáscsökkentésének szükségességéről, akik a világ kibocsátásának a zöméért tehetnek.

Sokan nehezményezték, hogy Kína első embere nem jelent meg, hiszen Kína az utóbbi évtizedben jelentősen növelte a kibocsátását, de az is igaz, hogy Hszi Csin-ping a járvány óta nem tette ki a lábát hazájából. Mivel nem volt ott, könnyen lehetett bírálni. Végül az történt, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Kína közös közleményt adott ki, amely szerint a szuperhatalmak tudatában vannak a klímaválság súlyosságának, és annak, hogy a helyzet sürgős cselekvést tesz szükségessé még ebben az évtizedben.

Csapdahelyzetek

Igaz ugyan, hogy Kína komoly – ha nem a legkomolyabb – klímaszennyező, de mégiscsak több százmillió polgárát emelte ki a szegénységből az elmúlt évtizedekben.

Kedvenc példám az, hogy egyetlen milliárdos tízperces űrutazása során több CO2-kibocsátás keletkezik, mint amennyi a világ legszegényebb milliárdja közül egyetlen ember karbonlábnyoma egész élete alatt.  Így nem is csoda, hogy 2030-ra már azt jósolják, hogy a világ leggazdagabb 1 százaléka tehet majd a CO2-kibocsátás 16 százalékáért.

A világ tudatosítja, hogy valamit tenni kell. Mindenki érzi a bőrén a hőmérséklet emelkedését, vagy inkább azt, hogy egyre nagyobbak az időjárási szélsőségek, egyre hosszabbak az aszályos időszakok, egyre több az erdőtűz, sok helyen gyorsul az elsivatagosodás, alkalmatlanná válnak területek a mezőgazdasági termelésre, a vízhiány és a tengerszintek emelkedése migrációra készteti a világ szegényeit.

Ez is az oka annak, hogy világ egy része radikalizálódott klímakérdésekben. A halványtól a mélyzöldig különböző színezetű mozgalmak alakultak, és a gerjesztett klímahisztéria jó táptalaj a zöld politikai mozgalmak térnyerésének. A másik részük pedig szkeptikussá vált, teljesen elvesztette a bizalmát arra vonatkozóan, hogy megoldható a helyzet. A csendes többség meg látva az évek óta tartó semmittevést, sejti, hogy üzleti felhangot kapott a zöldpolitika. A legnagyobb cégek igyekeznek átnyomni az ilyen-olyan megváltó technológiájukat, amelyeknek vagy van, vagy nincs hatása. Megoldásaikat rákényszerítenék mindenkire, geopolitikai eszközként használva őket. A végeredmény meg úgyis az, hogy mindent az egyszerű fogyasztó fog kifizetni.

Különböző zöld narratívák veszik át az uralmat a közbeszédben. Ilyen a CO2 narratíva is. Az tény, hogy növekszik az emberiség CO2 kibocsátása, az viszont már kérdéses, hogy egyedül a szén-dioxid-kibocsátás a felelős a felmelegedésért. Az is vita kérdése, hogy ez ellen egyedül a kibocsátás csökkentésével kellene védekeznünk, vagy esetleg más eszközöket is be kellene vetni.

Inkább marad a CO2 ragozása, és a mélyzöld narratíva, ami gyakran nem racionális döntéseket sugall.

Ilyen az EU, főképp a németek energiaátállása a megújulókra. Az atomkritikus németek sokat beszélnek a klímavédelemről, de az egy főre eső 8,4 tonna szén-dioxiddal lényegesen jobban károsítják a klímát, mint az atomimádó franciák, akiknél ez 4,97 tonna. Nyomják nagyon, pedig elég az égre nézni és világos, hogy egy bizonyos szélességi fok felett gazdaságilag nem jó döntés a napenergiába befektetni. Soha nem fognak ugyanis annyi áramot termelni, hogy kifizessék azt a „szénadósságot”, ami a panelek megépítéséhez kellett.  Hasonló a helyzet a szélenergiával is, emellett az energia szállítása drága, és nagyon tárolni sem tudjuk.

No meg ott vannak az elektromos vagy a hibrid autók. Természetesen ezekre az autókra is elő kell teremteni az energiát, zömében fosszilis energiahordozókból, de az már senkit sem érdekel, hogy mibe kerül a sok akkumulátor előállítása és likvidálása, ahogy az sem, hogy az akkumulátorok pluszsúlyt jelentenek, amelyek mozgatása is falja az energiát. Képmutató dolog, amikor a boldog tulajdonos zöld lelkiismeretét megnyugtatva feszít a két-három tonnás elektromos járgánya előtt, ami 6 másodperc alatt gyorsul százra. Persze nagy üzlet van ebben. Ahogy nagy üzlet van az új technológiák bevezetésében is, hiszen a művileg kialakított zűrzavaros helyzetekben lehet a legtöbbet szakítani.

Vállalások és tanulságok

Mindenesetre Glasgow-ban javasolták, hogy a 2010-ben mért mennyiséghez képest az évtized végéig 45 százalékkal kell csökkenteni a világ CO2 kibocsátását ahhoz, hogy 2100-ig a globális felmelegedés mértéke ne haladja meg a 1,5 fokot. Sőt ehhez az is szükséges, hogy az évszázad közepéig az egész világ nettó karbonsemlegessé váljon.

Mit mondhatunk mi erre a Kárpát-medencében?

A világ CO2-kibocsátásának 8 százalékát adja Európa. Ebből Szlovákia 0,8%-os, Magyarország 1,5%-os arányban veszi ki a részét. Tehát elenyésző a világ kibocsátásához képest. Itt inkább a szén-dioxidhoz való alkalmazkodásra kellene fordítani az energiákat. Egyrészt növelni a zöld felületeket, főleg az erdőket, amelyek beépítik a CO2-t a szervezetükbe és oxigént bocsátanak ki, illetve megtartani a vizeket, hogy a zöld felületek élni tudjanak. A víznek amúgy is komoly hűtőszerepe van egy térség mikroklímájának kialakításánál.

Érdekes, még egyetlen zöld párt sem javasolta, hogy minden egyes termék árához csapjuk hozzá azt a környezetvédelmi költséget, ami az előállítás során kifizetetlen maradt. Ezt valószínűleg nem néznék jó szemmel a megbízóik. Remélhetőleg Glasgow is rádöbbent mindenkit arra, hogy immár nem a klímaszorongásnak van itt az ideje, hanem a cselekvésnek, méghozzá a racionális tetteknek, lokális szinten.

Matus Tibor írása megjelent a Magyar7 hetilap 2021/46. számában.