Harcban a fekete kontinensen: Kínával viaskodik az EU az afrikai befolyásért

2017 augusztusának első napján a kicsiny kelet-afrikai ország, Dzsibuti lakosai megkerülhetetlen ponttá váltak a nemzetközi hatalmi harcokban. Ezen a napon nyitotta meg kapuit a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg az első tengerentúli katonai bázisát, mely egy különleges fordulópontot jelöl a kínai külpolitkában. Habár a stratégiailag fontos helyen található Dzsibuti számos ország katonai bázisának ad otthont,

Mind a franciák (akiket ráadásul így meg is előztek az ott állomásozó katonák számában a kínaiak), mind az amerikaiak tombolva vették tudomásul, hogy az ázsiai sárkány katonailag is megjelent Afrikában. De – figyelembe véve  a sino-afrikai kapcsolatok történelmét – mindez nem előzmény nélkül történt.

Amíg az európaiak nem néztek oda, Kína megvetette a lábát Afrikában

Ahhoz, hogy megértsük, hogy az egykor szegény és éhínségek által sújtott kommunista óriás hogyan jutott oda, hogy egy másik kontinensen építsen katonai támaszpontot, érdemes megviszgálni, miben különbözött Kína Afrika-politikája a huszadik század második felében a nyugati országokétól. A második világháborút követően, ahogy egyre több afrikai ország vált függetlenné, a legtöbb európai ország elvesztette az Afrika iránt támasztott korábban élénk érdeklődését. (Az egyik kakukktojás ebben a tekintetben Franciaország volt, akinek a mai napig jelentős befolyása van egykori gyarmati területein, ez az úgynevezett Françafrique.) De általánosságban véve Európa hozzájárulása az afrikaiak jólétéhez kimerült a humanitárius segélyezésben.

Ezzel szemben Kína egyértelmű érdeklődést mutatott az afrikaiakkal való üzletelés iránt, hogy közösen létrehozzanak egy harmadik világot, ami nem tartozik egyik hidegháborús szekértáborhoz sem. Bár a Mao-érában a kínaiak segélyezési programja nem volt több néhány egészségügyi csapatnál és egy-két afrikai mintagazdaságnál, a 80-as években komoly reformon esett át az addigi megközelítésmód, s egyre inkább megjelentek a piaci alapú megoldások.

Ezt a módszert egy angolos szóösszerántással nevezhetnénk akár trAid-módszernek is.

Ez a kínai megközelítésmód gyakorlatilag elmossa a határt a hagyományos segélyezés és a külgazdasági politika között. A kínaiak megfogalmazásában ezzel mindkét fél nyer: az afrikaiak azért, mert lényegében feltételektől mentes forrásokhoz juthatnak, mely korábban nem volt opció számukra, a kínaiak pedig azért, mert piaci alapú megközelítésmód biztosítja a profitabilitást.

Ez az módszer azonban komoly kritika tárgyát képezi – természetesen az európai országok részéről. Neokolonializmussal vádolják Kínát, mivel szerintük az afrikai gazdaságok még nem állnak készen rá, hogy ilyen hatalmas projektekbe vágjanak bele. Ez az érvelés – ahogy a valóság is megmutatta – bizonyos mértékig biztosan igaz: az afrikai gigaprojekteket legtöbbször kínai hitelekből finanszírozzák, s az afrikai országoknak gyakran problémát okoz ezek visszafizetése.

Mindezt figyelembe véve, bár lehet, hogy a kínai jelenlét nem kedvező minden afrikai számára, a meccs mégis le van játszva Európával. A számok viszont másról árulkodnak. A statisztikák azt mutatják, hogy az Európai Unió foggal-körömmel próbál ragaszkodni a megmaradt afrikai befolyási övezetéhez – sőt, megpróbál magának megnyerni egyes afrikai országokat, akik eddig Kínát favorizálták. Az EU tagállamok összesített kereskedelme Afrikával még mindig túlszárnyalja Kínát, bár Kína már az Egyesült Államokat megelőzte ebben a tekintetben. Az való igaz, hogy az európai forrásokkal járó politikai kondíciókat szinte gyűlölik Afrikában, mégis egy megbízható pézforrásról van szó, mely nélkül akár Afrika gazdasági fejlődése is veszélyben lehetne.

Eltérő filozófiák

Azt persze meg kell említeni, hogy a trAid-verseny csak a történet egyik oldala. Mind az európaiak, mind Kína Afrikával ápolt kapcsolatai sokkal komplexebbek ennél: valójában a kereskedelmi és segélyezési politikák, biztonságpolitikai kérdések és hatalmi játszmák összetett rendszeréről van szó. Mindazonáltal a megközelítésmódok közti alapvető különbség a filozófiai kérdések szintjén gyökerezik.

A kínai külgazdasági gondolkodás aköré a gondolat köré épül, hogy a gazdasági fejlődés egy sikeres oszág elérésének legjobb útja. Ebben az értelemben

A saját megközelítésük szerint ők segítik az afrikaiakat azzal, hogy nem kötik politikai feltételekhez a források biztosítását. Ugyanakkor a kínai pénzeket főleg a piaci folyamatok vezérlik, ezáltal általában sokkal drágábbak, mint a nyugati források.

Ezzel szemben az EU-s tisztviselők gyakran érvelnek amellett, hogy a prosperitás nem érhető el anélkül, hogy egy ország előtte ne tenne magáévá egy-két univerzális értéket. Ebből az következik, hogy

amiket az afrikai autoriter vezetők nem kedvelnek. Ők a kínai forrásokat részesítik előnyben, mivel ezek nyitva hagyják a lehetőséget, hogy demokratikus fordulat nélkül fejlődjenek. Viszont hosszútávon a kínai hitelekkel járó adósságteher olyan nagyra nőhet, hogy az afrikai vezetők sinofíliájának is idővel vége szakadhat.

Egyelőre még nem lehet biztosat mondani azzal kapcsolatban, mit tartogat a jövő az EU-Kína-Afrika háromszög számára. Egy lehetséges kimenet lehet, hogy az EU megpróbál egyre jövedelmezőbb kapcsolatokat kiépíteni az afrikai államokkal, miközben a kínai nemzetközi gazdasági jelenlét hangsúlya egyre inkább eltolódik Afrikáról az Új Selyemút irányába. Sőt, már vannak azirányba mutató jelek, hogy ez a folyamat el is kezdődött: a kínai közvetlen külföldi befektetések mértéke több kevésbé stagnált Afrikában azóta, mióta Hszi Csin-ping bejelentette az Új Selyemút létrehozását. Ahogy a hivatalos kínai nyilatkozatok pedig gyakran megmutatják, Afrikának ebben a projektben egyelőre nem sok lapot osztottak.

És bár a járvány lelassította a tárgyalásokat, már úton van egy átfogó EU-Afrika Stratégia a hivatalos dokumentumok szerint. De ha ez EU valóban egy sikeres afrikai együttműködést akar kiépíteni, akkor lehet, hogy egy kicsivel lazább politikai feltételrendszer, s egy kicsivel több pragmatizmus lehet a jó út.

(Címlap: saját szerkesztés)