A gyakorlat
Ahhoz, hogy érteni tudjuk ezt az új elképzelést, az eddig megszokott gondolkodásunkat és képzeletünket szabadjára kell engednünk. A fizikai birtokláshoz való ragaszkodásunkat felül kell írni.
Az ügyfelek megvásárolják ezeket a digitális ruhadarabokat, majd fényképet küldenek magukról, hogy a digitális szabók a terméket rájuk illesszék. Így a jut is marad is elvén, a vásárló megkapja a képet, amin az új ruhájában szerepel, amit aztán megoszthat közösségi felületein, ugyanakkor nem kell aggódni a környezeti hatásokért.
Az igazán profi vállalkozások, mint a DressX, még arra is figyelnek, hogyan segítsék a vásárlókat a tökéletes kép elkészítéséhez a digitális ruhájukhoz. Sok digitális divatmárka készít megfizethető ruhákat, így a virtuális lehetőség segít, hogy bárki bekapcsolódjon a közösségi média trendjeibe anélkül, hogy túl sokat költene vagy egy hamar elévülő darabot szerezne be. Az új irány célja továbbá az is, hogy a fogyasztókat elirányítsa, más alternatívát mutatva, olyan káros fast fashion oldalakról, mint a SHEIN, amely állítólag etikátlan munkaerő segítségével készíti termékeit.
Ahogy a valóságos divatvilágban, a virtuális iparban is létezik a couture (szabásművészet).
A digitális couture példái közé tartozik a Fabricant Iridescence projektje. Az elkészült digitális ruhát 9500 dollárért adták el. Ezekben az esetekben a digitális divat valami NFT-hez közelebb eső formában jelenik meg. Ahol a vásárló nem csupán ruhát, hanem művészetet vásárol.
Bár ez az újítás a szennyezés és a hulladék csökkentésének jó szándékú célkitűzésében gyökerezik, a digitális divat koncepciója kissé furcsa. Arra is rávilágít, hogy életünk akkora részét éljük a közösségi médiában, hogy arra egy iparág építhet. Társadalmi és egyéni szinten is óriási befolyással bír.
Miközben egyre több szervezet hívja fel a figyelmet a tudatos internet és közösségi média használatára, annak személyiségünkre gyakorolt káros hatásaira, mindeközben magunkra, mint valami avatarokra tekintve nem valódi ruhákat vásárolunk.