Könnycsepp a lakás-takarékpénztárakért?

A kormány egy huszárvágással – az október 15-én 10 óra 55 perckor benyújtott egyéni képviselői törvénymódosító-törvényjavaslat benyújtásától a köztársasági elnök ellenjegyzéséig két nap sem telt el – megszüntetette a lakás-takarékpénztárak állami támogatását. Pontosabban: az ezt követően kötendő lakás-előtakarékossági szerződések szerződői által befizetett úgynevezett betéti összegek állami kiegészítését. Az állam e megtakarításához 30 százalékát hozzáteszi, legfeljebb azonban havi 20 ezer forinthoz hatezret, a szerződés minimálisan négy, maximálisan tíz év időtartama alatt.

Bár a lakás-takarékpénztár megnevezés arra utal, hogy a megtakarított (és esetleg szerény hitellel növelt) összeg valamifajta lakáscélú felhasználása alapkövetelmény, de ha az időtartam elérte a nyolc évet, ettől eltekintenek. Ez esetben egyszerűen egy hosszú távú megtakarítás kedvezményezéséről van szó.

Az állami támogatás maximális kihasználásához legalább évi 240 ezer forint megtakarítása szükséges, melyet az államtól 72 ezer forinttal egészít ki. A 2017. évi zárszámadás megállapítása szerint ez évben a költségvetés e kiadása – mivel „e megtakarítási forma egyre népszerűbb a lakosság körében, folyamatosan nő a szerződéskötések száma” – 2016-hoz képest 13,4 százalékkal emelkedve elérte a 61,6 milliárd forintot. A 2018. évi költségvetésben nincs nevesítve, ott a lakástámogatások több mint kétszáz milliárdja foglalja magába (úgy 70 milliárd körül lehet). A 2019. évi költségvetés a lakás-takarékpénztári megtakarításokhoz nyújtott állami támogatást az otthonteremtést ösztönző rendszer fontos elemének mondja, a várható kiadást pedig 79,5 milliárd forintnak. Ez az összeg fog egy évtized alatt lenullázódni. 

A kormányzat lépése meglepte a lakás-takarékpénztárakat, ám például az OTP-vezér Csányi Sándor és az OECD nem tűnt meglepettnek és nem látott problémát. Ahogy Zsiday Viktor sem, bár ő 4-5 év alatt fokozatosan vezette volna ki az állami támogatást, mert a tulajdonosok felől nézve ez felel meg a jogbiztonság követelményének. A „szakmában” tudtak arról, hogy „valami készül”; a támogatás szűkítésére számítottak, leginkább a támogatás mértékének 30-ról 20 százalékra csökkentésére, ám maximumának évi 100 ezer forintra emelésére.

Ez egyrészt több mint megduplázta volna a kedvezmény kimaxolásához szükséges havi összeget (kb. havi 42 ezer forint), másrészt a konstrukció így már közel sem olyan vonzó, aminek következtében – a maximális összeg emelése ellenére – valószínűleg csökkentek vagy stagnáltak volna az állam kiadásai. A kormány azonban borította az asztalt, s megvonta az újonnan kötendő szerződések állami támogatását. A Bánki Erik által benyújtott törvényjavaslat fölöttébb gyorsan készült, szövegezői ugyanis a lakás-takarékpénztárakról szóló törvény (1996:CXIII. tv.) preambulumában felejtették, hogy az „állami támogatás” e konstrukció szerves része ...

A kormány lépését a szokás szerinti hatalmas felzúdulás követte, a jogbiztonság megingására hivatkozás volt a legkevesebb (ha a törvény a megkötött szerződésekre is vonatkozna, ez joggal volna állítható – de nem vonatkozik). A másik véglet a Momentum népszavazás-kezdeményezése, ami aligha jut el az aláírásgyűjtésig, lévén költségvetési kérdésről szó. De szakmailag mennyire értelmes egy bizonyos megtakarítási forma költségvetési forrásokból történő állami támogatását a közvetlen népakarattal szentesíttetni?

A kormány döntésének megértéséig a lakás-takarékpénztár intézményének megszületéséig kell visszamennünk. Az időpont 1995-1996. Horn Gyula miniszterelnök az ún. Bokros-csomagban kulmináló válsághelyzetben Kohl kancellárnál járt, pénzügyi segítséget és mielőbbi EU-tagságot kért, ám a németek egyik kérdésben sem voltak túl igyekvőek. Pénzügyi segítségként azonban néhány részvénytársasági formában működő Bausparkasse ajánlkozott, hogy hoznák ők a pénzüket, csak szülessen meg a működésüket szabályozó törvény. Az 1996. december 12-én került kihirdetésre, több mint három hónappal az után, hogy a pénzügyminiszter a T. Háznak benyújtotta (augusztus 30.), az a sürgősséget (szeptember 3.) kimondta, de még a november 5-i elfogadás után is több mint egy hónapot kellett várni a köztársasági elnök aláírására.

A törvényjavaslat benyújtásának oka elsősorban külpolitikai (a németek, illetve a német tőke szimpátiájának megnyerése) és gazdasági (működőtőke beáramlással a folyó fizetési mérleg hiányának csökkentése) volt. De volt belpolitikai oka is: a rendszerváltás utáni változások (többek között az állami lakásépítések megszűnése, az állami tulajdonú lakások tömeges privatizációja, a szociális lakhatás-támogatási rendszer visszásságai) sürgetővé tették valamiféle állami lakáskoncepció létét, aminek kidolgozását ellenzéki és kormánypárti képviselők is követelték. Akkoriban a kormánynak kisebb gondjai is nagyobbak voltak ennél, így hát a lakás-takarékpénztár létrehozandó intézménye legalább részleges válasznak volt betudható.

Olyan koncepcionális kérdések fel sem merültek, hogy szükség van-e a lakáscélú megtakarítások állami kedvezményezésére, vagy nincs (mert aki lakhatását megoldani vagy javítani kívánja, egyébként is ez teszi). Ha szükség van, az milyen intézményi keretben (szükséges van-e specializált intézményt létrehozására, vagy célszerűbb-e e feladatot a meglévőkre hagyni) és a megtakarítások állami kedvezményezése kapcsolatban álljon-e a majdani esetleges lakáscélú hitellel (utóbbi feltételéül szabják-e előbbit). Az pedig még úgy sem merült fel, hogy a támogatási mértékek változtatásával mint lehetne egy anticiklikus gazdaságpolitikát támogatni. Igaz, a transzformációs válságban ez igencsak akadémikus kérdés.  

Pedig felmerülhetett volna, mert a rendszerváltáskor az ország a pénzügyi intézmények tekintetében gyakorlatilag a nullán volt. Lehetett volna élnünk a későn jövők előnyével: lett volna módunk körülnézni a világban, tanulmányozni más országok gyakorlatát, mérlegelni, hogy abból mit érdemes és mit nem átvenni, majd saját használatra megalkotni azt az intézményi-szabályozási mixet, mely egyesíti a legjobb gyakorlatok előnyeit, miközben a nulla felé szorítja hátrányait. Megtehettük volna, mert e téren a múltnak nem volt kénytelenségből magunkkal cipelendő terhe. Zöld mezőn könnyebb építeni, mert nem fecsérlődik energia múltból ránk maradt rozsdaövezet-intézmények eltakarítására. A későn jövők hátrányából előny kovácsolásának azonban akkor lényegében egyetlen feltétele sem volt adott. Leginkább az a politikai okosság hiányzott, hogy a hátrányból előny is kovácsolható. De hiányzott az a köztisztviselői réteg mely a köz szolgálatát tekinti elsődlegesnek.

Csak egy-két lakhatás-üggyel foglalkozó közgazdász mondta, hogy nem igazán erre volna szükség. A városkutatós Hegedűs Józsefet érdemes név szerint említeni, aki úgy emlékezett, hogy „már az indulást is vita övezte.” (HVG, 2018. október 18., 61. o.) Az én emlékeim szerint ő próbált ugyan vitatkozni, de hangját könnyedén elnyomta azon – akkor, vagy röviddel korábban még aktív – kormányzati tisztviselők hangja, akik röviddel később vezető tisztséget, jól fizető alkalmazást nyertek az induló „bausparkasse”-knél.

Nekik hivatali kötelességük lett volna jelezni a kormánynak, hogy nem tűnik szerencsésnek ezt a kétségtelenül nagy múltú, az alacsony jövedelmű rétegek önszerveződéseként született, de a pénzügyi intézményrendszer fejlődésével korszerűtlenné vált, nonprofit szövetkezetből profitérdekelt részvénytársasággá „fejlődött” szakosított hitelintézetet adaptálni. A konkrét helyzetben a törvénytervezet formálódását figyelők azt észlelhették, hogy

s ez ellen a német-osztrák gyakorlatban alkalmazott megoldásokkal sem lehetett érvelni. A magyarázat az volt, hogy akadékosunk visszarettentené a külföldi tőkebefektetéseket, s ne okozzunk politikai nehézséget saját kormányunknak. 

A lakás-takarékpénztárakért ne hulljon könnyünk. Milyen intézmény az, melynek létjogosultságát nem a magára vállalt feladat fontossága adja, hanem a pénzbeli állami támogatás zsebbe kerülésének érzete? Az legfeljebb hab lehetne a tortán, de nem maga a torta. Ez a konstrukció állami támogatás nélkül nem működőképes – az egyedüli kivétel Horvátország. 

Egy konzisztens és „finomhangolt” állami lakás/lakhatás-támogatási rendszerből – határozott véleményem – semmiképp sem hiányozhat az előtakarékosság valamiféle kedvezményezése (már csak edukációs célból sem). Csupán a hitelezés támogatása nem elegendő, s nem elegendő csupán az új lakások építésének/vásárlásának támogatása. A palettán van helye használt lakások vétele és felújítása támogatásának is.  

A lakás-takarékpénztárak állami támogatások megszüntetéséről szóló törvényjavaslat országgyűlési tárgyalásának napján, október 16-án a Magyar Bankszövetség hangos odamondás helyett nyugodt hangvételű tárgyilagos közleményt adott ki, melyből jól érzékelhető, hogy nagyon is tudják, vaj van e szakosított hitelintézetek fején. Arra kérik a kormányt, hogy a „most megszüntetett forma helyett” – ez jele annak, hogy nem hisznek az állami támogatás nélküli működőképességben – kezdjenek tárgyalásokat egy „új konstrukció mihamarabbi kialakítására, amelyben a magyar családok, a gazdaság és az állami költségvetés közös érdekeit szolgálva, az állami támogatás a legjobb hatásfokkal működhessen hosszú távon.” Ez tisztességes és okos javaslat.