Szerintem ők hajlamosak túlzottan leegyszerűsíteni a dolgokat. Mises a tulajdont, mint hatalmat egyszerűsíti. A tulajdon egy jogrendszert is megkövetel, ez a jogrendszer pedig számos kérdést vet fel: ki, hogyan rendelkezik a tulajdon felett? Autonóm-e a tulajdon, mennyire függ a politikai vezetéstől? A totalitárius rendszerekben ez az autonómia hiányzik. Ez pedig nem jelenik meg Ludwig von Mises gondolkodásában.
De épp ugyanígy a baloldal is hajlamos a túlzó egyszerűsítésre. Mises túlzottan is az egyéni irányításról beszél, a populista baloldal viszont az osztályhatalomról. Arról már ritkán tesznek említést, hogy milyen mechanizmusokkal kellene ezt megvalósítani.
Az intellektuális baloldal jelentős része ehelyett olyan szlogeneket használ, hogy „demokratikus kontroll”, anélkül, hogy elgondolkodna ennek a gyakorlati jelentéséről.
Ezért van a baloldal válságban?
Részben. Megfigyelhető egyébként a szocialista gondolkodás feltámadása, ilyen Jeremy Corbyn az Egyesült Királyságban. Amerikában Bernie Sanders talán még Trumpnál is népszerűbb.
Nem tudom ugyanakkor, hogy a szocializmus, mint szlogen jelentését mennyire értik az emberek valójában. Ráadásul sok fiatal vallja magát szocialistának mostanában.
Ezért vissza kell térnünk a harmincas-negyvenes évek régi vitáihoz arról, hogy hogyan is működhetne a szocializmus. Mises és Hayek nagyon jó érveket hozott a piacok fontosságára, amelyekkel messzemenőkig egyetértek. Nagy felelőssége van a szocializmus jelszavait hangoztató akadémiai elitnek is:
többet kellene gondolkodniuk azoknak az embereknek, akiknek ez a dolguk és idejük is van rá,
hiszen ők rendelkeznek az idő luxusával.
Mi a középút, legyünk pragmatikus álmodozók? A szocializmus és a totalitárius neoliberalizmus helyett mentsük meg a kapitalizmust önmagától, azzal, hogy befogadóvá tesszük?
A szocializmus szó közel kétszáz évvel ezelőtt jelent meg. Azóta nagyon sokat kísérleteztünk a megvalósításával és ez soha nem vezetett demokratikus rendszerhez. Igaz, hogy számos példát tudunk antidemokratikus kapitalista rendszerekre is.
De voltak olyan kapitalista rendszerek, amelyek demokratikusak voltak, míg a szocialista rendszerek közül az összes antidemokratikus volt.
A kapitalizmus típusait elemző gazdaságelméleti iskola (varieties of capitalism, VoC) meglepő eredménye, hogy rendkívül sokféle kapitalizmus létezik. Némelyik egyenlőtlen, másokban a jövedelmi egyenlőtlenségek alacsonyak. Némelyek erős, kiterjedt jóléti államot tartanak fenn, mint az északi országok. Máshol kis jóléti állam van, az egészségügyi és szociális helyzet sokkal rosszabb.
Miért nem nézzük meg, hogy mi az, ami már valahol működik más országokban, és hogy hogyan tanulhatunk e tapasztalatokból? Ültessük át, adaptáljuk, építsük fel a sikeres kapitalizmusmodellek jellemzőit az országainkban. Ez persze nem könnyű az eltérő környezet és kontextus miatt, de sokkal valóságosabb, több sikerrel kecsegtet és kevésbé veszélyes, mint valamiféle tökéletes társadalom elképzelése és megvalósítási kísérlete. Jól tudjuk, hogy mi nem működött a szocializmusban, tanuljunk belőle!
Hogyan tegyük jobbá a kapitalizmust? Különösen Közép-Európában, ahol a kapitalizmus látszólag még kevésbé hozza a nyugati gazdasági eredményeket.
Kelet-Európában több egyedi probléma is van. A demokrácia története itt gyengébb és kevesebb fejezetből áll. A rendszerváltás és az átmenet egy totalitárius rendszerből egy piacgazdasági rendszerbe az intézményépítés szempontjából sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogyan azt a legtöbben elképzelték. Végül az új rendszerek stabilizációja – a viszonylag kis mértékben korrupt, demokratikus, széleskörű választói támogatást élvező államok létrehozása – is rendkívül nagy kihívássá vált.
Aminek az egyik fő oka az lehetett, hogy a rendszerváltást tanácsaikkal támogató nemzetközi intézmények teljesen megfeledkeztek az ön kutatási területéről, az intézményekről, ehelyett a washingtoni konszenzusnak nevezett durván leegyszerűsített neoliberális elveket követték.
A korai kilencvenes években a nyugati közgazdászok tanácsainak egy része rendkívül leegyszerűsített volt. Azt hitték, hogy ha lebontjuk a bürokratikus akadályokat, egy piaci rendszer majd spontán módon magától kifejlődik.
A nyugati tanácsadók reménytelenül naivnak bizonyultak és a korai időszakban sajnos túl sok kár keletkezett.
Voltak persze olyanok is, akik vagy később módosítottak álláspontjukon, vagy már a kezdetektől felhívták a figyelmet az intézmények fontosságára, ilyen volt Ronald Coase. Bár nem foglalkozott behatóan az átmenet gazdaságtanával, több alapvető tanulmányt írt, amelyben amellett érvelt, hogy nem építhetünk piacgazdaságot a semmiből, fel kell hozzá építenünk először az intézményeinket is. Nagyon egyszerű, de nagyon fontos üzenet.
A másik probléma nem a korai átmenethez, hanem a politikai rendszerek stabilizációjához és egy érett civil társadalom létrehozásához fűződik, amely alkalmas egy demokratikusabb, fékekkel és ellensúlyokkal rendelkező kormányzásra.
Lehet, hogy minderre egyszerűen a térség lakóinak normái és szokásai jelentenek magyarázatot?
Valóban a politikai szokások és várakozások, a politikai döntések megszületésének módjai, a jogrendszerekhez vagy az uralkodó rendszerekhez való választói hozzáállás, a formális és az informális társadalmi szabályok egyaránt különbözhetnek keleten és nyugaton. Lehet, hogy ezek is nehezítik a demokratikusabb kapitalizmusok létrejöttét egyes országokban.
De a nyugati országokban is egyre több probléma jelenik meg ilyen szempontból. Szülőhazámban, Nagy-Britanniában a Brexit miatt gazdasági és politikai válság van. Attól függetlenül, hogy melyik oldalon állunk a kérdésben, a döntésnek komoly következményei vannak a politikai rendszer működésére nézve.
Az Egyesült Államokban is változóban vannak a politikai szokások. Aggasztó, amikor Trump elnök elutasítja a klímaváltozással kapcsolatos tudományos tanácsokat, hiszen ezáltal az állam első embere mond nemet a tudományra. Ez nagyon veszélyes.
Tudjuk, hogy a lakosság nagy része miért nem érti a tudományt – korábban említettünk okokat is –, de
az elnöknek nem kellene legitimálnia a tudománytagadást, mert ez nagyon veszélyes a demokrácia működésére nézve.
A demokráciához viszonylag jól tájékozott emberek kellenek, vagy legalább olyanok, akik megbíznak az egyes területek szakértőinek többé-kevésbé jó tanácsaiban.
A szokásaink, normáink és az intézményeink tehát geopolitikai következményekkel is bírnak.
A politikai szokások változnak és ez valóban globális kihívást jelent. Veszélyes időben élünk, amikor a létező demokráciák destabilizálódnak, miközben nem tudjuk azokat az érett demokráciák irányába továbbfejleszteni.
Erre épül egy másik veszély: a geopolitikai egyensúlyok megbomlásának kérdése. Putyin aggodalmai a NATO terjeszkedésével és a két erő szembenállása például Ukrajna esetében: ezek potenciálisan destabilizáló jelenségek.
Ugyanúgy, mint Kína katonai terjeszkedése. Mert bár a védelmi ipar fejlesztése érthető, de ez globálisan szintén átrajzolja az erőviszonyokat. Gondoljunk arra, hogy Kína mesterséges szigeteket épít a dél-kínai tengerre, így gyakorlatilag kiterjeszti országhatárait és katonai hatósugarát. Ezek veszélyes egyensúlytalanságokhoz vezethetnek.
Az intézményi fejlődés jelenlegi problémái tehát konkrét destabilizáló politikai fejleményekhez vezethetnek. Kihívások, lehetőségek és veszélyek – ezek várnak ránk a 21. században.
***
Geoffrey Hodgson a Hertfordshire Egyetem professzora. A
Journal of Institutional Economics főszerkesztője, az intézményi és evolúciós közgazdaságtan egyik vezető alakja, a közgazdaságtan módszertanának és elmélettörténetének szakértője. Több mint 16 könyv és 140 folyóiratcikk szerzője. Blogja angol nyelven elérhető
itt.