Több középkori szerző a tapasztalatra hivatkozott, amikor a démonokról írt.
„Kutyafejű emberek, farkas méretű hangyák, óriások, sárkányok, griffmadarak és egyéb gondosan megrajzolt szörnyek színesítették a középkori kódexek margóit, és hoztak némi szórakozást az olvasásba belefáradt diákok életébe. Manapság, amikor az amerikai családi házak kertjeit Halloween alkalmából műanyag csontvázak, zombi bábuk, mű holttestdarabok és egyéb ijesztő részletek díszítik, amelyeket a középosztály erre a célra szakosodott boltokban szerez be, érdekes lehet visszaemlékezni, hogy a démonok és szörnyek iránti érdeklődés korántsem új keletű, a középkorban – a kéziratok és a templomszobrok tanúsága szerint – már alaposan kifejlett volt.
E népes »démonpark« forrásai közt legalább annyira azonosíthatjuk a Biblia történeteit, a késő ókor elképzeléseit, mint a középkori emberek fantáziáit, sőt, a valóságot is. A történetek leggyakrabban utazási beszámolókból származtak: különféle szerzők a legnagyobb természetességgel írtak arról, hogy messze földön többfejű lényekkel, sárkányokkal, félénk óriásokkal, egyszarvúkkal, kígyó démonokkal és kannibálokkal találkoztak. Az olvasók hitték is, meg nem is, hogyan is tudtak volna állást foglalni arról, hogy elefántok például a valóságban is léteznek, unikornisok viszont nem? Az biztos, hogy a démonok létezését például soha nem vonták kétségbe: több középkori szerző a tapasztalatra hivatkozott, amikor a démonokról írt. Vita inkább csak arról volt, vajon a démonok láthatóak-e, kényszeríthetők-e démonidézés során, és hogy mennyire segítőkészek. De létükhöz és széleskörű tudásukhoz nem fért kétség.”