„Európa technokrata kormányzó elitje teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy hatékonyan kezelje Európa háromszoros válságát: a gazdasági hanyatlást, a megfékezhetetlen bevándorlást és az oroszok visszatérését. Mindhárom probléma a rendszerszintű kudarcból fakad. A rendszer pedig azért vall kudarcot, mert az elitek túl sok, az emberek pedig túl kevés hatalommal rendelkeznek. A nacionalista populizmus pontosan ezt az egyenlőtlenséget próbálja megváltoztatni.
1848-ban forradalmi hullám söpört végig Európán. A jelenlegi nacionalista populizmus megjelenése emlékeztet azokra a megmozdulásokra. Egy cambridge-i történész, Brendan Simms megfigyelte: »az 1848-as forradalmi vírus elsőként a régi rend leggyengébb láncszemét támadta meg«. Nem is meglepő, hogy az első komoly zavargások a hidegháborús időszakot maga mögött tudó Európában éppen Hollandiában következtek be a nacionalista populista pártok felemelkedésével, az európai gazdaságot sújtó gazdasági világválság után egy évvel, 2009-ben.
A globális gazdasági visszaesés rámutatott azokra az Európára leselkedő veszélyekre, amelyek a korlátlan bevándorlás, az alacsony szaporulati mutatók és az elöregedő társadalom okozta kihívások következtében alakultak ki. Ezen tünetek nagyon hasonlóan kerültek a felszínre a francia forradalom és a napóleoni háborúk alatt is. Persze azok a XIX. századi európai egyenlőtlenségek markánsabbak voltak a jelenlegieknél, azonban pusztító hatásuk nem feltétlenül volt nagyobb.
Bár az 1848-as forradalmi mozgalmak idővel átadták a liberális, szocialista vagy kommunista eszméiket az európai népeknek, 1848-ban csupán felvillanyozták maguk ellen a globális ellenforradalmi erőket. Ez pedig megmagyarázza Simms – vagy sok más történész – azon gondolatát, miszerint az 1848-as forradalmak »kudarcot« vallottak. Ugyanakkor hosszú távú hatásuk révén alapjaiban változtatták meg az európai status quót. Sőt, én valójában úgy vélem, hogy az 1848-as forradalmak nem »kudarcosak« voltak, csupán befejezetlenek.”